„Nemrég kiraktam a fiam cuccait az ajtó elé, és a menyemhez költöztem – nem bánom, csak azt sajnálom, hogy nem álltam ki magamért hamarabb”

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kiabált rám Gergő, miközben a folyosón állt, és döbbenten nézte a bőröndjeit az ajtó előtt. A hangja tele volt haraggal és értetlenséggel, de én már nem remegtem. Nem sírtam. Csak néztem rá, és végre úgy éreztem, hogy élek.

Aznap este minden csendben kezdődött. A konyhában ültem, a kezem remegett a teásbögrén, amikor hallottam, ahogy Gergő megint kiabál a menyemmel, Zsófival. Már hónapok óta tartott ez az egész: Gergő hazajött a munkából – vagy inkább a kocsmából –, és minden apróságon felkapta a vizet. Zsófi próbált kedves lenni, de Gergő csak egyre durvább lett. Én pedig ott ültem közöttük, mint egy árnyék, aki nem tudja eldönteni, melyik oldalra álljon.

A férjem, Lajos, két éve halt meg. Magas volt, barna szemű, mindig olyan határozott – néha túlzottan is. Az ő halála után Gergő még inkább elveszett lett. Mintha sosem nőtt volna fel igazán. Mindig azt hittem, majd én segítek neki megtalálni önmagát, de csak azt értem el, hogy mindent eltűrtem tőle. Aztán Zsófi jött az életünkbe: csendes lány, de hatalmas szíve van. Az első pillanattól kezdve láttam rajta, hogy mennyire szereti Gergőt – és mennyire fél tőle.

Aznap este Gergő megint ordított. Zsófi sírt a fürdőszobában. Én pedig ott ültem a konyhában, és hirtelen rájöttem: ha most nem teszek semmit, soha nem fogok tudni tükörbe nézni. Felálltam, odamentem az ajtóhoz, és elkezdtem összepakolni Gergő holmiját. Egyik póló a másik után került a bőröndbe. Hallottam, ahogy Zsófi kijön a fürdőből, és döbbenten néz rám.

– Mit csinálsz? – kérdezte halkan.

– Amit már rég meg kellett volna tennem – feleltem. – Elég volt.

Gergő először csak nevetett rajtam. Azt hitte, viccelek. De amikor meglátta a bőröndöket az ajtó előtt, elkomorult az arca.

– Anya! Hogy teheted ezt velem? Ez az én otthonom is! – kiabálta.

– Nem az otthonod az, ahol mindenki fél tőled – mondtam csendesen.

A szomszédok biztosan hallották a veszekedést. A panelház falai vékonyak; mindenki mindent tud egymásról. Másnap reggel már pletykáltak is rólam: „Hallottad? A Marika kirakta a fiát! Biztos megbolondult.”

De én nem bántam. Zsófi csendben ült mellettem a kanapén egész éjjel. Nem beszéltünk sokat; csak fogta a kezemet. Reggelre eldöntöttem: ha kell, együtt kezdjük újra az életünket. Nem hagyom magára.

A családom persze nem értette. Az öcsém felhívott:

– Marika, te tényleg kidobtad Gergőt? Hát mit gondolsz magadról? Egy anya ilyet nem tesz!

– Egy anya sem tűri el örökké, hogy a fia bántsa azt, akit szeret – válaszoltam.

Anyám sírva hívott fel:

– Lányom, mit művelsz? Az emberek beszélnek! Hogy fogsz így élni?

– Inkább beszéljenek rólam úgy, mint aki végre kiállt magáért – mondtam neki.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Gergő napokig nem jelentkezett. A szívem majd megszakadt; hiszen ő a fiam! De amikor végül felhívott, csak annyit mondott:

– Soha nem bocsátok meg neked.

Letette. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennem – de ugyanakkor valami új is elkezdődött.

Zsófival lassan kialakítottuk a saját kis világunkat. Elmentünk együtt piacra szombatonként; főztünk lecsót és rakott krumplit; esténként megnéztük a régi magyar filmeket a tévében. Néha sírtunk is együtt – főleg amikor eszünkbe jutott Lajos vagy amikor Gergő hiányzott.

De Zsófi lassan kivirágzott mellettem. Új munkát talált egy könyvesboltban; elkezdett barátkozni a szomszédokkal. És én is újra megtanultam nevetni.

A család persze továbbra is furcsán nézett ránk. A húgom egyszer odasúgta nekem egy családi ebéden:

– Te tényleg jobban szereted a menyedet, mint a saját fiadat?

Csak annyit mondtam:

– Nem lehet szeretni azt, aki bánt másokat.

Sokan azt hiszik, hogy megbolondultam. Hogy egy anya mindent eltűr. De én már tudom: néha pont az a szeretet jele, ha nemet mondunk annak is, akit legjobban szeretünk.

Most itt ülök Zsófival egy vasárnap délután; kint esik az eső, bent meleg van és csend. Néha még mindig fáj Gergő hiánya – de már nem félek tőle.

Vajon hány anya él még így Magyarországon? Hányan mernek végre kiállni magukért? És vajon tényleg őrültség volt ez… vagy épp ez volt az első igazán józan döntésem az életben?