„Nem jövünk érte” – Egy testvér árnyékában: Amikor a család elfordul, és neked kell döntened

– Nem jövünk érte. – A nő hangja éles volt, szinte metsző, ahogy a telefonban kimondta ezeket a szavakat. A folyosón álltam, kezemben a beteg kartonjával, és éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Az osztályon csend volt, csak a távoli nővérhívó pityegése hallatszott, de bennem vihar tombolt.

A nevem Farkas Júlia, idegsebészeti rehabilitációs osztályon dolgozom Budapesten. Aznap reggel, amikor behozták Szabó Lászlót, már sejtettem, hogy nem lesz könnyű eset. Középkorú férfi, súlyos baleset után, részleges bénulással. Amikor a felvételi papírokat néztem, feltűnt, hogy a hozzátartozók rovat üresen maradt. Mégis, kötelességből felhívtam az egyetlen megadott számot.

A vonal túlsó végén egy nő jelentkezett be. – Igen? – kérdezte türelmetlenül.
– Jó napot kívánok, Farkas Júlia vagyok az idegsebészeti rehabilitációs osztályról. Szabó László testvérét keresem.
– Én vagyok az. De mondom: nem jövünk érte. – A hangja kemény volt, mintha már százszor elmondta volna ezt valakinek.

– Megértem, hogy nehéz helyzet… – kezdtem volna, de félbeszakított.
– Nem érti. Maga nem tudja, mit tett velünk ez az ember. Tíz éve nem beszéltünk vele. Most meg hívnak, hogy vigyem haza? Nem fogom.

Letette. Ott álltam a folyosón, és néztem a telefont. A kolléganőm, Kati odalépett hozzám.
– Mi történt?
– A testvére… azt mondta, nem jönnek érte.
Kati csak bólintott. – Sajnos nem ritka ez. De mindig fáj látni.

Aznap este nem tudtam aludni. László arca lebegett előttem: szürke bőr, üres tekintet. Amikor beszéltem vele, csak annyit mondott: – Nincs senkim. Ne is próbálkozzanak.

Másnap reggel újra próbálkoztam. Felhívtam a nővért, Szabó Máriát. Ezúttal hosszabban beszéltünk.
– Nézze – mondta fáradtan –, Laci mindig is magának való volt. Apánk halála után teljesen elzárkózott. Anyánkat is csak bántotta szóval, engem is lenézett. Amikor elköltözött Pestre, azt hittük, majd jobb lesz neki. De csak még jobban eltávolodott tőlünk.
– Most viszont bajban van – mondtam halkan.
– Tudom – sóhajtott fel –, de én már nem tudok segíteni rajta. Annyiszor próbáltam… Egyszerűen nem hagyta.

Letettem a telefont, és azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet valakit annyira megbántani, hogy már nincs visszaút? Vagy csak kifogásokat keresünk?

Az osztályon mindenki tudta, hogy László magára maradt. A nővérek hol sajnálattal, hol dühösen beszéltek róla.
– Mindenki azt hiszi, hogy a család majd mindent megold – mondta egyszer Kati –, de néha pont ők azok, akik legjobban cserbenhagynak.

Egy este László váratlanul megszólított:
– Maga szerint… lehet még újrakezdeni?
Meglepődtem. – Mire gondol?
– Hogy… ha mindent elrontottam… van még értelme próbálkozni?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette, és hallgattam a gépek halk pittyegését.

A napok teltek. László lassan javult fizikailag, de lelkileg egyre zárkózottabb lett. Egyik délután bejött hozzá egy idős férfi – mint kiderült, régi barátja volt még a gyerekkorából.
– Szia Laci! – köszönt rá vidáman.
László arca felderült egy pillanatra, majd újra elkomorult.
– Minek jöttél? – kérdezte ridegen.
A férfi nem sértődött meg.
– Csak látni akartalak. Tudod… régen sokat jelentettél nekem.
László csak vállat vont.

Aznap este László sírt. Csendben zokogott a párnába. Odaültem mellé.
– Sajnálom – suttogta –, mindent elrontottam. Anyámat is megbántottam… Máriát is… Most meg itt vagyok egyedül.

Megfogtam a kezét.
– Soha nincs késő bocsánatot kérni – mondtam halkan.
– De ha már senki sem akar hallani rólam?

Nem tudtam választ adni neki.

A következő héten Mária mégis bejött az osztályra. Megállt az ajtóban, sokáig nézte Lászlót. Végül odalépett hozzá.
– Szia Laci – mondta halkan.
László felnézett rá, szemében könnyek csillogtak.
– Ne haragudj… – suttogta.
Mária leült mellé, és hosszú percekig csak fogták egymás kezét szó nélkül.

Aznap este hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire nehéz megbocsátani? Vagy csak félünk újra csalódni?

Lászlót végül áthelyezték egy másik intézetbe. Mária néha meglátogatta, de sosem lett már olyan köztük minden, mint régen lehetett volna. Mégis: valami elindult közöttük – talán egy halvány remény arra, hogy egyszer majd újra testvérek lehetnek.

Évek óta dolgozom ebben a kórházban, de ez a történet mélyen belém égett. Vajon tényleg felelősek vagyunk azokért is, akiket sosem tudtunk igazán szeretni? És meddig tart a kötelességünk: addig, amíg fájdalmat okoznak nekünk… vagy amíg képesek vagyunk megbocsátani?