Miért tiltottam meg a lányomnak, hogy elváljon? – Egy anya vallomása a családi boldogságról és önámításról

– Anya, én ezt már nem bírom tovább! – kiáltotta Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ült, könnyekkel küszködve. A kezében remegett a telefon, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. A szívem összeszorult, de próbáltam szigorú maradni.

– Ne beszélj butaságokat, Zsófi! – válaszoltam élesebben, mint szerettem volna. – Minden nőnek vannak nehéz napjai a házasságban. Ez nem ok arra, hogy mindent feladj!

Zsófi rám nézett, a szeme tele volt fájdalommal és dühvel. – Te nem érted, anya. Te sosem értetted. Neked mindig csak az számított, hogy kívülről minden rendben legyen.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen visszarepültem az időben, amikor Zsófi még kislány volt, és arról álmodozott, hogy egyszer majd gazdag férje lesz, aki mindent megad neki. Akkoriban azt hittem, ez csak gyermeki ábrándozás. De ahogy nőtt, egyre inkább ragaszkodott ehhez az elképzeléshez.

– Nem akarok úgy élni, mint te! – mondta egyszer tizenhat évesen, amikor apja megint elvitte otthonról a tévét és a mikrót is, mert kellett neki a pénz a szerencsejátékra. – Én soha nem fogok nélkülözni!

Akkoriban nem tudtam mit mondani. Csak annyit tudtam tenni, hogy dolgoztam reggeltől estig a varrodában, hogy legalább Zsófinak ne kelljen szégyenkeznie az iskolában. De most… most úgy érzem, minden igyekezetem hiábavaló volt.

Zsófi végül tényleg hozzáment egy gazdag férfihoz. Gábor jóval idősebb nála, de mindig elegáns autóval jött érte, virágot hozott neki, és minden születésnapjára valami drága ajándékot adott. Az esküvőjük olyan volt, mint egy tündérmese: hófehér ruha, csillogó kristálypoharak, és mindenki irigyelte őket.

De most itt ül velem szemben a lányom, és azt mondja: el akar válni.

– Gábor sosem bántott téged! – próbáltam érvelni. – Mindig mindent megadott neked. Nézd csak meg ezt a lakást! Nézd meg az autót! Hány nő álmodik ilyen életről?

Zsófi csak megrázta a fejét. – Anya, te tényleg azt hiszed, hogy ez boldogság? Hogy ha van pénzünk, akkor minden rendben van?

– A pénz legalább biztonságot ad – mondtam halkan. – Én sosem kaptam meg ezt az esélyt.

– De én nem akarok úgy élni, mint egy dísztárgy! – tört ki belőle újra a sírás. – Gábor sosem beszélget velem. Mindig dolgozik vagy utazik. Ha hazajön is csak annyit mond: „Minden rendben?” És már megy is tovább. Nem vagyok neki más, csak egy trófea.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De féltem attól is, mi lesz vele egyedül. A mai világban egy elvált nőnek nem könnyű újrakezdeni. Főleg ha már hozzászokott a jóhoz.

– És mi lesz veled válás után? – kérdeztem csendesen. – Hol fogsz lakni? Hogy fogod eltartani magad? Gondolj csak bele…

– Inkább élek szerényen, de boldogan! – vágta rá Zsófi. – Nem akarok úgy járni, mint te…

A szavai fájtak. Mintha minden áldozatom semmit sem ért volna.

Aznap este sokáig ültem a sötét konyhában egyedül. Hallgattam az óraketyegést és próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor Zsófi megszületett. Akkor azt hittem, majd jobb élete lesz nálam. Hogy mindentől megvédhetem.

Másnap reggel Zsófi már csomagolt. Gábor nem volt otthon; üzleti úton volt Németországban.

– Biztos vagy ebben? – kérdeztem utoljára.

– Igen – felelte határozottan.

Akkor döbbentem rá igazán: talán egész életemben rosszul szerettem őt. Mindig attól féltem, hogy majd nélkülöznie kell… de közben elfelejtettem megtanítani neki, hogyan legyen boldog önmagában is.

Azóta eltelt három hónap. Zsófi albérletbe költözött Zuglóban egy régi barátnőjével. Dolgozik egy kis könyvesboltban; nem keres sokat, de amikor meglátogatom, mindig mosolyog.

Én pedig minden este azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy nem látja a saját boldogságát? Vagy csak túl sokat akartam tőle?

„Vajon lehet-e valakit túlzottan félteni? És hol húzódik a határ aközött, hogy jót akarunk és hogy elveszünk valamit a másik életéből?”