Hat év egy fedél alatt: Egy magyar meny vallomása áldozatról, családról és árulásról
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anikó! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porcelán csésze megcsörrent, a kávé kilöttyent. – Hat évig csak a jót kaptál tőlünk, most meg panaszkodsz?
Ott álltam a konyhában, a kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Hat év. Hat hosszú év telt el azóta, hogy Laci, a férjem, és én beköltöztünk a nagymama házába. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti lesz. „Csak addig, amíg anyu kint dolgozik Németországban,” mondta Laci. „Segítünk mamának, aztán majd meglátjuk.”
De az évek teltek, Ilona néni pedig egyre ritkábban jött haza. A nagymama állapota romlott: először csak feledékeny lett, aztán már a fürdőszobába is kísérni kellett. Laci dolgozott, én pedig otthon maradtam – először a kisfiunkkal, aztán már csak mamával. A napjaim egybefolytak: reggel gyógyszerek, délelőtt főzés, délután mosdatás, este altatás. A barátnőim sorra eltűntek mellőlem; ki akart volna egy fáradt, mindig aggódó nőt hallgatni?
Aztán Ilona néni hazajött. Nagy csinnadrattával, ajándékokkal, pénzzel – és elvárásokkal. „Most már én is itthon vagyok, Anikó, ideje lenne visszamenni dolgozni!” – mondta mosolyogva. De amikor szóba hoztam, hogy szeretnék végre saját otthont, vagy legalább egy kis szabadidőt, csak legyintett.
– Ne legyél hálátlan! – mondta. – Mi mindent megadtunk neked. Itt laktok ingyen, nem?
Laci csak hallgatott. Néha úgy éreztem, mintha nem is lenne véleménye. Vagy talán csak félt szembeszállni az anyjával? Egy este, amikor már mindenki aludt, odafordultam hozzá.
– Laci, meddig mehet ez így tovább? Én is szeretnék élni…
– Tudom – sóhajtott fel halkan –, de most mit csináljunk? Anyu hozza haza a pénzt…
A szavak ott rekedtek a torkomban. Hát ennyi vagyok? Egy cseléd? Egy szükséges rossz?
A nagymama egyre rosszabbul lett. Egyik éjjel elesett a fürdőben; én találtam rá hajnalban. Sírtam mellette, miközben vártam a mentőt. Akkor éreztem először: elfáradtam. Nem testileg – lelkileg.
A temetés után Ilona néni újra elővette a témát:
– Most már tényleg ideje lenne munkát keresned! Nem ülhetsz itthon egész nap.
– Hat évig gondoztam a mamát – mondtam halkan –, miközben ti mind Németországban voltatok…
– Az volt a kötelességed! – vágott közbe. – Család vagyunk!
Akkor tört el bennem valami. Felálltam az asztaltól.
– Család? Az család, ahol mindenki csak elvesz? Hol voltatok ti hat évig? Ki segített nekem? Ki kérdezte meg egyszer is, hogy bírom?
Ilona néni felháborodottan nézett rám.
– Hálátlan vagy!
Laci csak lesütötte a szemét.
Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög – mint az életem: sodródik valamerre, de nem tudom merre.
Másnap reggel Laci keresett.
– Anikó… hazajössz?
– Nem tudom – mondtam őszintén. – Szeretlek téged… de magamat is szeretnem kellene végre.
Azóta minden nap ezen gondolkodom: hol van az a határ, amit egy nőnek nem szabad átlépnie önmaga feladásában? Meddig lehet áldozatot hozni egy családért úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feláldozni mindent egy olyan családért, ahol senki sem értékeli az áldozatot?