„Három fiam van, de egyik sem segít” – Egy magyar anya vallomása a családi hűtlenségről és magányról

– Miért nem veszed fel, Gergő? – kérdezem magamban, miközben a telefon kijelzőjén már harmadszor villan fel a „Hívás sikertelen” üzenet. A konyhaasztalon kihűlt tea áll, a falióra monoton ketyegése csak még jobban kiemeli a lakás ürességét. Régen, amikor még mind az öt gyerekem itthon volt, sosem volt csend. Most viszont a csend már-már fáj.

Harminc évvel ezelőtt még azt hittem, hogy ha mindent megadok a gyerekeimnek, ők is majd viszonozzák ezt, amikor szükségem lesz rájuk. Akkoriban minden napom a család körül forgott. Hajnalban keltem, hogy reggelit készítsek, iskolába indítsam őket, majd munka után rohantam haza, hogy vacsorával várjam őket. A férjem, Laci sokat dolgozott, így szinte egyedül vittem a hátamon a háztartást és a gyerekeket. De sosem panaszkodtam. Úgy éreztem, ez az én dolgom.

Aztán felnőttek. Először Zsuzsi költözött el, férjhez ment egy szegedi fiúhoz. Aztán jött Andi, ő Budapestre ment egyetemre, ott is maradt. A három fiam – Gergő, Balázs és Kristóf – még sokáig itthon laktak. Mindig azt mondták: „Anya, ne aggódj, mi itt leszünk neked.”

Most mégis itt ülök egyedül, és egyikük sem jön át. Gergőnek két gyereke van, mindig arra hivatkozik, hogy sok a munka, meg a gyerekek is betegek. Balázs külföldre költözött – azt mondta, csak pár évre megy ki Németországba dolgozni, de már hat éve nem láttam. Kristóf pedig… ő ugyan Budapesten él, de mintha másik bolygón lenne. Néha ír egy üzenetet: „Szia anya! Minden oké?” De ha visszaírok, már nem válaszol.

A lányok legalább néha felhívnak. Zsuzsi múlt héten is megkérdezte: „Anya, hogy vagy? Kell valamit bevásárolni?” Andi pedig minden karácsonykor hazajön és együtt főzünk bejglit. De a fiaim… mintha elfelejtettek volna.

– Laci! – kiáltok be a nappaliba. – Nem jönnek a fiúk vasárnap?
– Nem tudom, Margit – válaszolja fásultan a férjem. – Gergő azt mondta, dolgozik. Kristófnak valami programja van.
– És Balázs?
– Őt ne is említsd…

Laci hangjában ott van a csalódottság és a düh is. Ő mindig büszke volt arra, hogy három fiunk van. „A fiúk majd megtartják a családot!” – mondogatta gyakran. Most meg csak ülünk egymással szemben az üres lakásban.

Emlékszem, amikor Gergő megszületett. Milyen boldog voltam! Anyám azt mondta: „A fiúk mindig anyásak lesznek.” Akkor még hittem neki. De most úgy érzem, mintha csak egy idegen lennék nekik.

Egyik este Andi felhívott.
– Anya, miért vagy ilyen szomorú?
– Nem tudom… csak hiányoznak a fiúk.
– Próbáltál velük beszélni?
– Próbáltam… de mindig elfoglaltak.
– Tudod, anya… néha az emberek csak akkor veszik észre, mit veszítettek, amikor már késő.

Sokszor gondolkodom azon, hol rontottam el. Túl sokat dolgoztam? Túl keveset követeltem tőlük? Vagy épp túl sokat adtam? Talán ha szigorúbb vagyok velük… vagy ha többet beszélgetek velük az érzéseikről…

A falon ott lógnak a régi fényképek: öt boldog gyerek egy nyári napon a Balaton partján. Akkor még mindannyian nevettek. Most már csak emlékek maradtak.

Egyik nap váratlanul csöngetnek. Kinyitom az ajtót – Kristóf áll ott.
– Szia anya! Gondoltam, benézek.
Majdnem elsírom magam örömömben.
– Gyere be! Hozzak valami enni?
– Nem kell semmi… csak beszélgetni szeretnék.
Leülünk egymással szemben. Kristóf zavartan néz rám.
– Anya… ne haragudj, hogy mostanában nem jelentkeztem. Csak annyi minden történik…
– Tudom fiam… de néha jó lenne hallani rólad.
Kristóf bólint.
– Megpróbálok többet jönni… tényleg.

De tudom, hogy ez csak ígéret. Másnap már újra csend van.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran mondja: „Margitkám, látod? A lányok mindig jobban ragaszkodnak az anyjukhoz.” És igaza van. Zsuzsi és Andi legalább törődnek velem.

De miért van ez így? Miért van az, hogy a fiúk elfelejtenek? Vajon tényleg igaz az a mondás: „A fiú elveszi az anyjától az életét, de sosem adja vissza?”

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. A levelek lassan lehullanak a fákról – ahogy az emlékek is lassan elhalványulnak bennem. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd újra együtt leszünk mindannyian egy asztal körül.

De addig is marad a csend… és a kérdés:

Vajon mit tehettem volna másképp? És ti mit gondoltok: tényleg igaz, hogy csak a lánygyermekek maradnak hűségesek az anyjukhoz?