„Évekig ápoltam a nagymamámat, mégis kitagadott a végrendeletében – Miért tette ezt velem?”
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, mama! – kiáltottam fel, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A kis szobában fojtogató volt a csend, csak a régi falióra kattogása hallatszott. A családtagok döbbenten ültek körülöttem, mintha mindannyian ugyanazt a pofont kaptuk volna. De én tudtam: ez csak nekem fáj igazán.
Gyerekkorom óta minden nyarat a nagymamámnál töltöttem. A kis alföldi faluban, ahol mindenki ismert mindenkit, én voltam az unoka, aki mindig ott volt. Amikor anyám elhagyott minket, és apám is inkább az italhoz fordult, csak a mama maradt nekem. Ő tanított meg főzni, ő vigyázott rám, amikor beteg voltam, ő mesélt esténként régi családi történeteket. Az életem legszebb emlékei hozzá kötnek.
Aztán jött a betegség. Először csak feledékeny lett, aztán egyre többször kellett segítenem neki. Lemondtam a városi életről, otthagytam a munkahelyemet Szegeden, hogy visszaköltözzek hozzá. A testvérem, Gábor persze maradt Budapesten – neki fontosabb volt a karrierje. Én viszont minden nap ott voltam: főztem, takarítottam, gyógyszert adtam neki, éjszakánként is felkeltem hozzá. Néha úgy éreztem, már nem is vagyok önmagam, csak egy árnyék, aki mindent feladott érte.
– Zsófi, ne haragudj rá – próbált vigasztalni az unokatestvérem, Ági –, biztosan megvolt az oka.
De én csak ráztam a fejem. Hónapokon át ápoltam őt, amikor már alig tudott beszélni. Minden reggel azzal kezdtem a napot, hogy megnéztem, lélegzik-e még. Minden este úgy feküdtem le, hogy attól féltem, reggel már nem lesz velem. Azt hittem, legalább annyit jelentek neki, hogy rám hagyja azt a kis házat vagy legalább néhány emléktárgyat.
A temetés után egy héttel jött el a végrendelet felolvasásának napja. Az ügyvéd, dr. Tóth komoran nézett végig rajtunk.
– A végrendelet szerint a ház és minden ingóság Gáborra száll – mondta halkan.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Gábor? Az a testvérem, aki évente egyszer látogatta meg mamát? Aki soha nem segített semmiben?
– Ez valami tévedés – suttogtam magam elé.
Gábor zavartan nézett rám.
– Zsófi… én sem tudtam erről…
De nem tudtam rá nézni. Csak az járt a fejemben: miért? Miért pont ő? Miért nem én?
Aznap este órákig ültem a mama régi foteljében. Néztem a falon lógó családi képeket: ott voltam kislányként mellette a kertben, ott voltunk karácsonykor mind együtt. Minden emlék azt súgta: szeretett engem. Akkor miért tagadott ki?
Másnap reggel bementem a faluban a boltba. Mindenki részvétet nyilvánított – de amikor megtudták, hogy nem én örököltem a házat, csak sajnálkozva néztek rám.
– Hát ez igazságtalanság – mondta Marika néni –, te mindent megtettél érte!
Hazafelé menet összetalálkoztam Gáborral.
– Zsófi… ha akarod, beszélhetünk róla…
– Mit mondhatnál? – vágtam vissza keserűen. – Te sosem voltál itt! Nem te törölted le róla az izzadságot éjszaka! Nem te hallgattad végig a félelmeit!
Gábor csak lehajtotta a fejét.
– Nem tudom, miért döntött így… Talán azt hitte, neked úgyis mindig lesz helyed ebben a házban…
De én tudtam: most már semmi sem biztos. Az egész életemet erre az egyetlen emberre tettem fel – és most úgy érzem, mintha elárult volna.
Napokig nem tudtam aludni. Állandóan azon járt az agyam: vajon mit rontottam el? Lehet, hogy valamit mondtam vagy tettem, amitől megharagudott rám? Vagy csak egyszerűen mindig is Gábort szerette jobban?
Egy este elővettem egy régi levelet, amit még gyerekkoromban írt nekem mama. „Drága Zsófikám! Te vagy a legfontosabb nekem ezen a világon. Soha ne feledd: szeretlek.”
A könnyek ismét elöntötték a szememet. Akkor miért?
Azóta eltelt két hónap. Gábor végül úgy döntött, eladja a házat – nekem pedig mennem kell. Most albérletben lakom Szegeden, újra próbálom összerakni magam. De minden este eszembe jut mama arca – és az érzés: vajon tényleg ennyit értem neki?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre seb marad bennem?