Egy illat, ami mindent megváltoztatott: Hogyan lett a házi légfrissítőből családi dráma?

– Mi ez a szag, Zsófi? – kiáltotta anya a fürdőszoba ajtajából, miközben az egész lakást elárasztotta valami furcsa, édeskés, de mégis fojtogató illat. A kezem remegett, ahogy a kezemben tartott befőttesüveget néztem, benne a saját készítésű légfrissítőmmel. Egy pillanatra megállt az idő: apa a nappaliban újságot olvasott, öcsém, Bence, épp a telefonját nyomkodta, de most mindketten rám meredtek.

Az egész egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor egy barátnőm, Réka, azt mesélte, hogy mennyire egyszerű házilag légfrissítőt készíteni. „Csak egy kis szódabikarbóna, illóolaj, és kész!” – mondta nevetve. Az én fürdőszobám viszont már hetek óta kellemetlen szagokat árasztott, hiába szellőztettem ki minden nap. Úgy éreztem, muszáj tennem valamit – és ha már spórolni is lehet vele, miért ne próbálnám ki?

A boltban gondosan kiválasztottam a legdrágább levendulaolajat, vettem egy nagy zacskó szódabikarbónát és egy üres befőttesüveget. Otthon izgatottan kevertem össze az összetevőket. „Ez lesz az én kis titkos fegyverem!” – gondoltam magamban. Még egy szép szalagot is kötöttem az üveg nyakára.

Az első nap minden rendben ment. A fürdőben kellemes levendulaillat terjengett, anya is megjegyezte: „Milyen jó illat van itt!” Bence viszont csak annyit mondott: „Remélem, nem valami újabb hülyeséget találtál ki.” Nem vettem magamra.

Aztán jött a második nap. A szag kezdett furcsává válni – mintha valami égett cukor és penész keveréke lenne. Próbáltam több illóolajat csepegtetni bele, de csak rosszabb lett. Este, amikor apa bejött a fürdőbe, hangosan felkiáltott: „Ez mi a fene? Zsófi, mit csináltál már megint?” Próbáltam magyarázkodni: „Csak házi légfrissítőt készítettem… mindenki ezt csinálja mostanában!” De apa csak legyintett: „Régen egy gyertya is elég volt.”

Az igazi katasztrófa harmadik nap reggelén történt. Bence sietett a suliba, és véletlenül felborította az üveget. A szódabikarbónás massza végigfolyt a csempén és beszivárgott a fuga réseibe. Az egész lakásban terjengett az émelyítő szag. Anya dühösen csapkodta az ablakokat: „Most aztán tényleg elegem van ebből! Zsófi, takarítsd fel AZONNAL!” Próbáltam feltörölni, de a massza csak kenődött szét.

Aznap este családi kupaktanácsot tartottunk. Apa komoran nézett rám: „Zsófi, miért nem szóltál inkább nekünk? Miért kell mindig mindent egyedül megoldanod?” Bence csak morgott: „Most napokig büdös lesz itt.” Anya pedig sírva fakadt: „Nem bírom már ezt a káoszt! Mindenki csak magával törődik ebben a házban!”

Ott ültem a konyhaasztalnál, és úgy éreztem, mindenki engem hibáztat. Pedig csak segíteni akartam. Csak azt akartam, hogy végre jó illat legyen nálunk – hogy anya ne panaszkodjon állandóan, hogy Bence ne gúnyolódjon rajtam, hogy apa is büszke legyen rám. Ehelyett most mindannyian haragszanak rám.

Másnap reggel korán keltem, hogy kitakarítsam a fürdőt. A fuga még mindig ragadt, de nem adtam fel. Közben hallottam anya halk sírását a hálószobából. Bementem hozzá.

– Anya… sajnálom – mondtam halkan.
– Nem haragszom rád – felelte fáradtan –, csak néha úgy érzem, minden szétesik körülöttünk.
– Én csak segíteni akartam…
– Tudom, kicsim. De néha jobb együtt megoldani a dolgokat.

Aznap délután együtt mentünk el egy barkácsboltba tisztítószert venni. Útközben beszélgettünk – nemcsak a fürdőről vagy a légfrissítőről, hanem arról is, hogy mennyire hiányzik mindannyiunknak a régi béke otthon. Este Bence is odajött hozzám.

– Figyelj… lehet, hogy túlzás volt amit mondtam – motyogta zavartan. – De legközelebb szólj nekem is! Legalább együtt bénázhatunk.

Nevettünk. Apa pedig hozott egy régi gyertyát és meggyújtotta a fürdőben.

Most már tudom: néha tényleg elég egy gyertya ahhoz, hogy minden jobb legyen. De vajon miért akarunk mindig mindent egyedül megoldani? Miért felejtjük el megkérdezni egymástól: „Segíthetek?” Vajon mások is jártak már így? Várom a ti történeteiteket is…