Egy elrontott álom: A szerelem ára
„Még mindig alszol? Ideje lenne már elkészíteni Ádámnak a reggelit!” – hallottam Ádám anyjának éles hangját a telefonból, amely az éjjeliszekrényen rezgett. Az ágyban feküdtem, és próbáltam összeszedni magam. Az elmúlt hónapokban ez a mondat minden reggel visszhangzott a fejemben, mintha egy soha véget nem érő rémálom lenne.
Ádámmal egy közös barátunk születésnapi buliján találkoztunk. Azonnal megfogott a humora és az a kedves mosoly, amitől úgy éreztem, mintha már régóta ismernénk egymást. Az este végén elkérte a telefonszámomat, és én boldogan adtam meg neki. Alig vártam, hogy hívjon.
Néhány nappal később meg is tette. A beszélgetéseink könnyedek és szórakoztatóak voltak, és hamarosan randevúzni kezdtünk. Ádám minden találkozásunkkor újabb és újabb oldalát mutatta meg, és én egyre jobban beleszerettem. Úgy éreztem, végre megtaláltam azt az embert, akivel el tudom képzelni a jövőmet.
De ahogy teltek a hetek, egyre inkább éreztem, hogy valami nincs rendben. Ádám anyja, Erzsébet néni, egyre gyakrabban bukkant fel a mindennapjainkban. Eleinte csak apró dolgokba szólt bele: mit együnk vacsorára, hova menjünk hétvégén. De hamarosan már minden döntésünket ő hozta meg.
„Ádám, nem gondolod, hogy ezt a pulóvert kéne felvenned?” – kérdezte Erzsébet néni, amikor egyszer közösen indultunk el egy családi vacsorára. Ádám csak bólintott, és máris cserélte a ruháját.
Egyik este, amikor kettesben voltunk, nem bírtam tovább magamban tartani a feszültséget. „Ádám, nem érzed úgy, hogy anyukád túl sokat avatkozik bele az életünkbe?” – kérdeztem óvatosan.
Ádám sóhajtott, és zavartan nézett rám. „Tudom, hogy néha túlzásba viszi… de ő csak jót akar nekem.”
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: Ádám soha nem fogja meglátni azt, amit én látok. Az anyja irányítása alatt élte az életét, és úgy tűnt, hogy ez soha nem fog változni.
A következő hetekben próbáltam alkalmazkodni. Megpróbáltam elfogadni Erzsébet nénit és az ő szokásait. De minden egyes nap egyre nehezebb lett. Éreztem, hogy elveszítem önmagamat ebben a kapcsolatban.
Egy reggel, amikor ismét hallottam Erzsébet néni hangját a telefonból, valami eltört bennem. Felkeltem az ágyból, összepakoltam a dolgaimat, és elhagytam Ádám lakását. Tudtam, hogy nem tudom megváltoztatni őt vagy az életét.
Ahogy kiléptem az ajtón, könnyek folytak végig az arcomon. Nem csak Ádámot hagytam ott; egy álmot is elengedtem. Egy álmot arról, hogy egyszer majd boldog családot alapítunk együtt.
De vajon tényleg megéri feladni önmagunkat valaki másért? Vagy inkább meg kellene találnunk azt az embert, aki mellett önmagunk lehetünk?