Egész életemben azt hittem, apám elhagyott – de egy doboznyi levél mindent megváltoztatott
– Miért kellett ezt tenned velem, anya? – suttogtam a szoba csendjébe, miközben a kezembe vettem az első megsárgult borítékot. A doboz, amit a szekrény mélyén találtam, mintha évek óta várt volna rám. Az ablakon kopogó eső monoton zaja csak még inkább kiemelte a szívemben kavargó zűrzavart.
Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy apám egyszerűen elment. Hogy nem akart engem. Hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, miért nem jön haza soha. Anyám, Ilona, sosem beszélt róla szívesen. Ha kérdeztem, csak annyit mondott: „Nem érdemli meg, hogy emlékezz rá.” Én pedig megtanultam nem kérdezni többet.
Most, harmincöt évesen, anyám halála után egyedül maradva a régi lakásban, minden emlék rám szakadt. A dobozban egymásra rakva feküdtek a levelek, mindegyik gondosan összehajtogatva, néhányon még a bélyeg is olvasható volt: Szeged, 1993. A kezem remegett, amikor kibontottam az elsőt.
„Drága Zsófi! Nem tudom, hogy valaha is eljut-e hozzád ez a levél. Minden este rád gondolok. Sajnálom, hogy nem lehetek melletted. Nem az én döntésem volt…”
A betűk ismerősek voltak – apám írása. Az első könnycsepp akkor gördült le az arcomon. Hát mégis írt nekem! És anyám… elrejtette előlem az egészet?
A következő órákban sorra olvastam a leveleket. Mindegyikben ott volt az apám hangja: szeretet, bűntudat, reménykedés. Leírta, hogyan próbált kapcsolatba lépni velem, hogyan könyörgött anyámnak, hogy legalább néhányszor láthasson. Egy levélben ezt írta:
„Ilona nem engedi, hogy találkozzunk. Azt mondja, jobb lesz így neked. De én nem tudom elhinni, hogy egy apa hiánya valaha is jobb lehet egy gyereknek.”
A szívem összeszorult. Egész életemben haragudtam rá – és közben lehet, hogy ő is szenvedett? Hogy anyám döntött helyettem?
A következő napokban nem találtam nyugalmat. Minden gondolatom a múlt körül forgott. Miért tette ezt anyám? Féltett? Vagy csak bosszút akart állni apámon valamiért? Vajon hány családban történik ugyanez – hogy a gyerekek csak egyoldalú igazságot hallanak?
Nem bírtam tovább. Felhívtam a nagynénémet, Évát.
– Éva néni… tudtál erről? – kérdeztem remegő hangon.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Zsófikám… anyád nagyon megsérült akkoriban. Úgy érezte, apád elárulta őt… De azt hiszem, túl messzire ment.
– De miért kellett nekem hazudnia? Miért kellett azt hinnem egész életemben, hogy nem kellek az apámnak?
Éva néni sírni kezdett.
– Néha az emberek azt hiszik, ezzel védenek meg minket. De lehet, hogy csak magukat védik…
Letettem a telefont és órákig csak ültem a kanapén. A levelek ott hevertek előttem – bizonyítékai annak, hogy az igazság sokszor bonyolultabb annál, mint amit elbírunk.
Napokig vívódtam magamban: keressem meg apámat? Vajon él még? Vajon lenne bátorságom szembenézni vele – vagy inkább hagyjam a múltat nyugodni?
Végül egy este rákerestem a nevére a Facebookon: Kovács László. Több száz találat… De egy profilképen mintha magamat láttam volna fiatalabb kiadásban. Szívverésem felgyorsult. Írtam neki egy üzenetet:
„Szia! Lehet, hogy furcsán hangzik… de én vagyok Zsófi. A lányod.”
Órákig nem jött válasz. Már majdnem feladtam, amikor végre pittyent a telefonom.
„Zsófi? Ez tényleg te vagy? Évekig vártam erre a pillanatra…”
Másnap találkoztunk egy kávézóban a Dóm téren. László idősebb volt annál, ahogy emlékeztem rá – vagy inkább ahogy elképzeltem –, de a szeme ugyanolyan meleg volt. Sokáig csak néztük egymást szó nélkül.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Mindent sajnálok.
– Én is – feleltem könnyes szemmel.
Hosszú órákig beszélgettünk: gyerekkorról, elvesztegetett évekről, megbocsátásról. Nem tudom, lehet-e pótolni azt az időt, amit elveszítettünk – de legalább most már tudom az igazat.
Azóta minden más lett bennem. Már nem haragszom – sem apámra, sem anyámra. Csak sajnálom azt a sok évet, amit hazugságban éltem.
Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hány gyerek nő fel úgy, hogy csak félig ismeri az igazságot? És vajon képesek vagyunk-e valaha megbocsátani azoknak, akik elvettek tőlünk valamit – még ha azt hitték is, hogy jót tesznek velünk?