„Azt mondtam a fiamnak, hogy fékezze meg a felesége ambícióit. Vagy meglátja, mire vagyok képes…” – Egy magyar anya vallomása

– Nem fogom hagyni, hogy mindent elvegyen tőlem, Gergő! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezem remegett a dühtől. A porcelánbögre koppant az asztalon, ahogy letettem. Gergő csak állt ott, lesütött szemmel, mintha hirtelen kisfiúvá zsugorodott volna vissza.

– Anya, kérlek… – kezdte halkan, de már nem bírtam tovább.

– Nem! – vágtam közbe. – Huszonöt évig dolgoztam azért a házért! Apáddal együtt építettük fel tégláról téglára. És most csak úgy… csak úgy átadjam mindent? Csak mert a feleségednek nagyobb tervei vannak?

A szavak visszhangoztak a csendes lakásban. Zsófi, a menyem, épp akkor lépett be a szobába. A szeme villámokat szórt.

– Nem akarok semmit elvenni tőled, Márta néni – mondta élesen. – Csak azt szeretném, ha Gergő és én is elkezdhetnénk végre élni. Nem lehet örökké minden a múltban!

A szívem összeszorult. Zsófi mindig is céltudatos volt, de most úgy éreztem, mintha egy idegen állna előttem. Egy idegen, aki el akarja venni az otthonomat, az emlékeimet, mindent, amiért egész életemben küzdöttem.

Még csak 54 éves vagyok. Még dolgozom, van pénzem, de amikor Gergő tavaly meghozta azt a döntést, hogy Zsófival hozzánk költöznek, boldog voltam. Azt hittem, újra megtelik élettel a ház. Azt hittem, majd együtt főzünk vasárnaponként, nevetünk a kertben, és talán egyszer majd unokákat is ringathatok az ölemben.

De minden másképp alakult.

Zsófi nem akart beilleszkedni. Mindig panaszkodott: túl kicsi a szoba, túl régi a bútor, túl messze van a belváros. Egyre többször hallottam tőle: „El kellene adni ezt a házat, Márta néni. Vegyünk egy lakást Budán! Ott jobb lesz mindenkinek.”

Gergő eleinte próbált közvetíteni köztünk. De ahogy telt az idő, egyre inkább Zsófi oldalára állt. Én pedig egyre magányosabb lettem a saját otthonomban.

Egy este aztán mindent eldöntöttem. Leültem Gergővel beszélgetni.

– Fiam – kezdtem csendesen –, tudom, hogy szereted Zsófit. De ez a ház… ez az én életem munkája. Nem adhatom csak úgy oda nektek. Nem költözöm el innen.

Gergő sóhajtott.

– Anya, mi csak azt szeretnénk, ha mindenkinek jobb lenne. Zsófi is dolgozik, én is. Ha eladnánk ezt a házat, vehetnénk egy újat közösen…

– Közösen? – nevettem fel keserűen. – És én? Hol maradok én ebben az egészben?

A következő hetekben egyre nőtt a feszültség. Zsófi minden nap újabb ötletekkel állt elő: hogyan lehetne átalakítani a házat, mit kellene kidobni, mit kellene eladni. Egyik este aztán megtaláltam őt az irodámban, ahogy az apám régi óráját nézegette.

– Ez nagyon értékes lehet – mondta félhangosan.

– Az apámé volt – feleltem hidegen. – Nem eladó.

Zsófi csak vállat vont.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. A barátnőim azt mondták: „Márta, állj ki magadért! Ne hagyd magad!” De hogyan mondhattam volna nemet a fiamnak?

Aztán jött az utolsó csepp.

Egy péntek este Gergő és Zsófi leültek velem vacsorázni. Zsófi elővette egy papírt.

– Márta néni – kezdte –, beszéltünk egy ügyvéddel. Ha most átiratná ránk a házat, minden sokkal egyszerűbb lenne. Maga is maradhatna itt, de mi intéznénk mindent.

A kezem ökölbe szorult az asztal alatt.

– És ha nem akarom? – kérdeztem halkan.

Zsófi arca megkeményedett.

– Akkor kénytelenek leszünk más megoldást keresni.

Gergő rám nézett, de nem szólt semmit. Akkor értettem meg igazán: már elveszítettem őt is.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Gondolkodtam az életemen, az áldozatokon, amiket hoztam értük. És azon tűnődtem: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak védeni akarom azt, ami az enyém?

Másnap reggel összepakoltam néhány dolgot és elmentem a nővéremhez vidékre. Egy hétig nem hívtam fel őket. Amikor visszamentem Pestre, Gergő várt rám a kapuban.

– Anya… sajnálom – mondta csendesen.

– Mit sajnálsz? Hogy elárultál? Hogy mindent odaadtam nektek és mégis kevés voltam?

Nem válaszolt. Csak állt ott némán.

Most itt ülök újra ebben a házban – egyedül. A fiam és Zsófi elköltöztek végül egy albérletbe Budán. Azóta alig beszélünk.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg hibáztam? Lehet-e túl sokat adni annak, akit szeretünk? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz, ami már rég nem az enyém?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önzés és az önvédelem határa egy magyar családban?