„Azt mondta a menyem, hogy soha többé nem láthatom az unokáimat…” – Egy nagymama megrázó vallomása egy családi tragédiáról

– „Erzsébet néni, baj van! A menyed most hívta a mentőket, elvitte az unokákat, és azt mondta, hogy többé nem láthatod őket!”

A telefon majdnem kiesett a kezemből. A szomszédasszonyom, Ilona hangja remegett, de egy pillanatig sem tűnt úgy, mintha viccelne. A szívem hevesen vert, a torkomban dobogott. Az ablakhoz rohantam, de már csak a mentőautó távolodó szirénáját hallottam. A lépcsőházban visszhangzottak a kiabálások emlékei: „Elég volt! Nem bírom tovább! Maga soha nem fog megváltozni!”

Aztán csend lett. Olyan csend, amitől az embernek összeszorul a gyomra. Ott álltam a konyhában, kezemben a telefon, és csak bámultam magam elé. Vajon mit tettem? Hol rontottam el? Miért utál ennyire a menyem?

Az egész ott kezdődött, amikor a fiam, Gábor bemutatta nekünk Katát. Egy egyszerű, vidéki lány volt, de mindig éreztem benne valami távolságtartást. Próbáltam kedves lenni hozzá, segíteni nekik az első közös lakásukban, főztem rájuk, vigyáztam az unokákra. De Kata mindig úgy nézett rám, mintha betolakodó lennék az életükbe.

– „Anyuka, köszönjük, de most inkább mi szeretnénk megoldani.” – mondta sokszor halkan, de határozottan.

Én csak segíteni akartam! Hát nem ez a dolga egy nagymamának? Hogy ott legyen, amikor szükség van rá? De Kata egyre gyakrabban panaszkodott Gábornak, hogy túl sokat vagyok náluk, hogy mindenbe beleszólok. Gábor próbált közvetíteni közöttünk:

– „Anya, kérlek, adj nekünk egy kis teret. Kata érzékenyebb mostanában.”

Én viszont úgy éreztem, hogy kizárnak az életükből. Az unokáimért éltem! Minden nap vártam, hogy átjöjjenek hozzám egy kis süteményre vagy mesére. De egyre ritkábban jöttek.

Aztán jött az a bizonyos nap. Kata idegesen érkezett meg hozzám a két gyerekkel. A kicsi sírt, a nagyobbik fiam pedig csak némán ült a sarokban.

– „Erzsébet néni, kérem… ne adjon több csokit a gyerekeknek! Az orvos is mondta…”

– „De hát csak egy kis édesség! Régen is ettünk ilyet!” – vágtam vissza ingerülten.

Kata arca eltorzult.

– „Nem érti meg? Ezek nem azok az idők! Nem akarom, hogy beteg legyen a gyerek!”

A hangunk egyre emelkedett. A gyerekek sírtak. A szomszédok kinéztek az ajtón. Végül Kata felkapta a kabátokat, és kiviharzott az ajtón.

Azóta sem láttam őket.

Gábor később felhívott.

– „Anya… most egy ideig ne keresd Katát. Nagyon kiborult.”

– „De hát én csak segíteni akartam!” – zokogtam bele a telefonba.

– „Tudom… de most idő kell neki.”

Minden nap várom, hogy csörögjön a telefon. Hogy Kata meggondolja magát. Hogy Gábor elhozza hozzám az unokáimat legalább egy órára. De csak a csend marad.

A szomszédok is elfordultak tőlem. Suttognak a lépcsőházban: „Láttad? Megint egy család széthullott…”

Éjszakánként nem tudok aludni. Azt kérdezem magamtól: tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akartam? Túl erőszakos voltam? Vagy csak rossz korban születtem, amikor még más volt a nagymama szerepe?

Egyik este levelet írtam Katának:

„Kedves Kata! Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam rosszat. Csak szeretem az unokáimat. Kérlek, adj még egy esélyt!”

Nem jött válasz.

A karácsony is egyedül telt el. A fenyő alatt ott maradtak becsomagolva a játékok és könyvek, amiket nekik vettem.

Most itt ülök az üres lakásban, és minden nap azon gondolkodom: vajon lesz-e még valaha családom? Visszakaphatom-e az unokáimat? Vagy örökre elvesztettem őket?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi fájdalom után? Vagy tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem?