„Azt hitte, hogy a lányom férje csak élvezni fogja a családi vállalkozás gyümölcseit – de az élet másképp alakult”

– Ádám, ezt nem lehet így csinálni! – csattantam fel, miközben a raktárban álltunk, körülöttünk dobozok és ruhák mindenhol. A kezem remegett az idegességtől, ahogy néztem, ahogy a vejem hanyagul dobálja a rendeléseket egy kupacba.

– De hát csak egy póló! – vágott vissza Ádám, mintha nem értené, miért fontos minden egyes csomagolás.

– Nekünk minden vásárló számít! – mondtam szinte kiabálva. – Ezért tart itt a bolt, mert odafigyelünk a részletekre.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá először igazán, hogy Ádám nem érti, mit jelent vállalkozónak lenni. A lányom, Aliz, tavaly ment hozzá. Olyan boldog voltam akkor! Azt hittem, végre minden rendben lesz. A férjemmel, Gáborral tíz éve indítottuk el az online ruhaboltunkat. Az elején alig volt rendelésünk, de a pandémia alatt hirtelen megugrott az érdeklődés. Éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy fennmaradjunk.

Amikor Aliz bejelentette, hogy Ádámot szeretné bevonni a családi vállalkozásba, örültem. Fiatal vér kell ide! – gondoltam. De Ádám másképp képzelte el ezt az egészet. Az első hónapban még lelkesen járt be hozzánk, de hamar rájött, hogy ez nem csak abból áll, hogy néha beül az irodába és kávézik.

Egyik este Gáborral ültem a konyhában. A fáradtság ráncokat rajzolt az arcomra.

– Szerinted Ádám tényleg akar itt dolgozni? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – sóhajtott Gábor. – Talán csak azt hitte, hogy könnyű lesz. Hogy majd mindent megkap tőlünk.

Másnap reggel Ádám késve érkezett. Aliz próbálta menteni a helyzetet.

– Anyu, ne haragudj rá, nagyon fáradt volt tegnap este is…

– Mind fáradtak vagyunk – vágtam közbe. – De ez nem kifogás!

A konfliktusok egyre gyakoribbak lettek. Ádám nem értette, miért kell neki is beállnia a raktárba pakolni vagy ügyfelekkel telefonálni. Egyik nap hallottam, ahogy telefonon panaszkodik az anyjának:

– Anyósom azt hiszi, hogy én vagyok a mindenes…

Fájt ezt hallani. Hiszen mindent értük csináltam! Azt akartam, hogy Aliznak könnyebb élete legyen, mint nekem volt. Ehelyett most úgy éreztem, mintha mindent elveszítenék: a lányom bizalmát és a családi békét is.

Egy este Aliz sírva jött haza.

– Anya, Ádám azt mondta, hogy ha ez így megy tovább, el akar menni innen…

A szívem összeszorult. Mit rontottam el? Talán túl sokat vártam tőle? Vagy csak nem való ide?

Gábor próbált közvetíteni:

– Adjunk neki más feladatot! Talán az online marketing jobban menne neki.

Megpróbáltuk. Ádám kapott egy kis szabadságot: posztokat írhatott Facebookra és Instagramra. De hamar kiderült, hogy ez sem az ő világa. Elfelejtett időben posztolni, nem válaszolt az üzenetekre.

Egyre többször veszekedtünk otthon is. Aliz középen állt: egyik oldalon a férje, másikon mi.

Egy vasárnap délután leültünk mindannyian a nappaliban.

– Ádám – kezdtem óvatosan –, szeretném tudni, mit szeretnél igazán csinálni.

Ádám sokáig hallgatott. Végül megszólalt:

– Nem akarok egész életemben egy webshopban dolgozni. Én tanítani szeretnék…

Meglepődtem. Soha nem beszélt erről korábban.

– Akkor miért nem mondtad? – kérdezte Gábor.

– Mert azt hittem, csalódást okozok nektek…

Aliz sírva fakadt.

– Miért nem beszélünk őszintén egymással? – zokogta.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon tényleg hibáztam? Túl nagy terhet tettem Ádám vállára? Vagy csak ő nem volt elég bátor ahhoz, hogy kiálljon magáért?

Végül úgy döntöttünk: Ádám elmehet tanítani. Segítettünk neki állást találni egy helyi gimnáziumban. A webshopot továbbra is ketten visszük Gáborral. Aliz boldogabb lett – és én is megkönnyebbültem.

De még most is ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól tettük-e? Lehet-e egy család egyszerre sikeres vállalkozás és boldog család is?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ a családi elvárások és az egyéni álmok között?