Az unokám sikere: Egy nagymama szíve minden örömével és fájdalmával
– Jaj, Istenem, csak ne essen el a színpadon! – suttogtam magamban, miközben a kezem görcsösen szorította a kis fekete retikült. A Művelődési Ház nagytermében ültem, körülöttem izgatott szülők, nagyszülők, testvérek. Az unokám, Dorka, éppen most készült átvenni a megyei tanulmányi verseny első díját. A nevét harsogták, tapsvihar tört ki, és én úgy éreztem, mintha az egész terem csak nekünk tapsolna.
Dorka ragyogott a színpadon. A haja szőke, mint a napfény a nyári réten, a mosolya pedig mindent beragyogott. Mégis, ahogy néztem őt, eszembe jutottak azok az évek, amikor minden napért meg kellett küzdenünk.
– Mama, miért nem jön haza apa? – kérdezte egyszer Dorka, amikor még csak hatéves volt. Akkoriban a lányom, Zsuzsa egyedül nevelte őt. Az apja elment, új családot alapított valahol Győrben. Zsuzsa dolgozott reggeltől estig a pékségben, én pedig próbáltam pótolni mindazt, amit egy nagymama csak tud: meséltem, főztem, vigasztaltam.
– Az apukád messze dolgozik – hazudtam neki akkor is, miközben a szívem majd megszakadt. Dorka azonban okos gyerek volt. Egy idő után már nem kérdezett többet.
Az iskolában sem volt könnyű dolga. Az osztálytársai csúfolták: „apátlan Dorka”, „szegény kislány”. Egyik délután sírva jött haza.
– Mama, én sosem leszek olyan ügyes, mint a többiek – zokogta a vállamon.
– Dehogynem! – mondtam neki határozottan. – Te különleges vagy. És ha hiszel magadban, bármit elérhetsz.
Akkor még nem tudtam, mennyire igaza lesz ennek a mondatnak. Dorka minden nap tanult, olvasott, gyakorolt. Nem volt pénzünk különórákra vagy drága könyvekre. A helyi könyvtárban töltöttük a délutánokat; én kötöttem vagy varrtam valamit, ő pedig falt minden betűt.
Aztán jött az első siker: megnyerte az iskolai szavalóversenyt. Emlékszem arra az estére: Zsuzsa fáradtan ért haza a munkából, de amikor meglátta Dorkát a kis oklevéllel, sírva ölelte magához.
– Látod, kislányom? Megérte küzdeni! – mondta neki.
De az igazi harc csak ezután kezdődött. Dorka kamasz lett. Egyre többször csapta be maga mögött az ajtót.
– Nem értitek ti ezt! – kiabálta egyszer nekem és Zsuzsának is. – Nekem nem kell semmi segítség!
Éjszakákon át virrasztottam az ablakban ülve, várva, hogy hazaérjen egy-egy barátnős buliból. Féltem attól, hogy elveszítem őt – ahogy annak idején Zsuzsa apját is elveszítettem.
Aztán egy reggel Dorka csendben ült le mellém a konyhában.
– Mama… – kezdte halkan. – Szerinted én tényleg jó vagyok valamiben?
Megsimogattam az arcát.
– Te vagy a legjobb dolog az életemben. És ezt soha ne felejtsd el!
Onnantól mintha minden megváltozott volna. Dorka újra tanulni kezdett, sportolni járt, önkénteskedett az idősek otthonában. Egyik nap azt mondta:
– Mama, szeretnék orvos lenni. Segíteni akarok másokon.
A szívem majd kiugrott a helyéről. Tudtam, hogy nehéz lesz – hiszen nincs pénzünk magántanárra vagy drága tankönyvekre –, de azt is tudtam: Dorka képes rá.
Most itt ülök a díjátadón, és nézem őt: magabiztosan áll a színpadon, kezében az oklevéllel. Zsuzsa mellettem sír csendben.
– Anya… – suttogja felém –, nélküled nem ment volna.
De én tudom: mindannyian harcoltunk ezért a pillanatért. Minden könnycseppért, minden álmatlan éjszakáért megérte.
Ahogy Dorka lejön a színpadról és hozzám rohan, átölelem őt olyan erősen, mintha soha többé nem akarnám elengedni.
– Büszke vagyok rád! – súgom a fülébe.
Ő csak mosolyog és azt mondja:
– Mama, ezt neked is köszönhetem.
Most már tudom: minden áldozatnak értelme volt. De vajon hány nagymama ül még most is csendben egy ablakban, remélve, hogy az unokája egyszer majd hazatalál hozzá? Vajon elég szeretetet adtam neki ahhoz, hogy mindig tudja: bármi történjék is, számíthat rám?
Ti mit gondoltok? Egy nagymama szeretete tényleg elég lehet ahhoz, hogy pótolja mindazt, ami hiányzik egy gyermek életéből?