Anyám elvitte a műtétemre félretett pénzt, és nyaralni ment a Balatonra – Meg lehet ezt bocsátani?

– Hogy tehetted ezt velem, anya? – szinte kiabáltam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott. Anyám csak állt velem szemben, a tekintete valahova a padló és a fal találkozásához tapadt. A hűtő zümmögése volt az egyetlen hang a lakásban.

Aznap reggel még azt hittem, minden rendben lesz. A műtétem időpontját már kitűzték, hónapok óta gyűjtöttük rá a pénzt. Minden forintot félretettünk: apám túlórázott a gyárban, én diákmunkáztam a könyvtárban, anyám pedig azt mondta, ő is mindent megtesz. Aztán jött az a telefonhívás a kórházból: „Sajnáljuk, de nem érkezett meg az átutalás.”

Először azt hittem, valami tévedés történt. De amikor beléptem anyám szobájába, és megláttam az asztalon a balatoni szállodafoglalás visszaigazolását, minden összeállt. A pénz eltűnt. És ő… ő elment nyaralni.

– Nem érted, Zsófi – suttogta végül anyám. – Nekem is kellett egy kis levegő…

– Levegő? Neked? Amikor nekem műtétre van szükségem? – A hangom hisztérikusan csengett. – Miért nem mondtad inkább azt, hogy nem bírod tovább? Miért kellett hazudnod?

Anyám leült velem szemben. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. – Nem akartam bántani téged. Csak… úgy éreztem, megfulladok ebben az egészben. Apád csak dolgozik, te is folyton aggódsz… Én meg már nem tudtam, hogy ki vagyok.

– És ezért inkább elutaztál? Ahelyett, hogy segítettél volna? – kérdeztem halkan.

– Nem tudod elképzelni, milyen nehéz volt… – mondta anyám. – Egész életemben másokat szolgáltam ki. Most először akartam magamnak valamit.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e vagy gyűlöljem ezért.

A következő napokban apám is megtudta az igazat. A veszekedésük hangja átszűrődött minden falon. Apám soha nem kiabált még így.

– Hogy lehettél ilyen önző? – ordította. – Zsófi egészsége volt a tét!

Anyám csak sírt. Én pedig magamba zárkóztam. Nem mentem be a könyvtárba dolgozni, nem találkoztam a barátaimmal. Mindenki kérdezgette: „Mi van veled?” De mit mondhattam volna?

A családunk széthullott. Apám hetekig nem szólt anyámhoz. Én is kerültem őt. De egy este, amikor hazaértem, anyám ott ült a sötét nappaliban.

– Zsófi… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültem mellé, de nem néztem rá.

– Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem – kezdte. – De szeretném jóvátenni valahogy. Eladtam néhány ékszeremet… már majdnem összegyűlt újra a pénz.

– Ez nem csak a pénzről szól – mondtam fojtottan. – Hanem arról, hogy elárultál.

Anyám sírni kezdett. – Tudom… és soha nem fogom megbocsátani magamnak sem.

Az idő telt. A pénz lassan újra összegyűlt. A műtétet végül elvégezték rajtam – szerencsére nem lett nagyobb bajom. De valami végleg megváltozott bennem.

A barátaim közül többen azt mondták: „Én soha nem tudnék megbocsátani.” Mások szerint mindenki hibázhat, főleg egy anya.

De én még most sem tudom biztosan, mit érzek. Néha látom anyámon, mennyire bánja – máskor viszont eszembe jut az az üres lakás és az érzés, hogy egyedül maradtam a bajban.

Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már hátat fordított nekünk? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?