„Anya, ő a lányom” – Amikor a fiam 16 évesen állított haza egy csecsemővel az ajtóban
– Anya, beszélnünk kell – hallottam meg a fiam, Gergő hangját az előszobából. A hangja remegett, mintha valami hatalmas súlyt cipelne. Kinyitottam az ajtót, és ott állt: karjában egy rózsaszín takaróba bugyolált csecsemővel. A szívem kihagyott egy ütemet.
– Ő… ő a lányom – mondta halkan, és a szemébe könnyek gyűltek. – Nem tudtam máshova menni.
Az első gondolatom az volt: ez nem lehet igaz. Gergő még csak tizenhat éves! Hogy történhetett ez? Hogy nem vettem észre semmit? Aztán megláttam a kicsi arcát, ahogy álmosan mocorog a takaróban, és minden haragom, félelmem és csalódottságom egyszerre tört rám.
– Hogy hívják? – kérdeztem végül, mert valamit mondanom kellett.
– Lili – suttogta Gergő. – Az anyja… Zsófi… nem tudja vállalni. A szülei kitagadták, náluk nem maradhatott. Én… én nem akartam elmenekülni a felelősség elől.
Leültem a konyhaasztalhoz, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mindig is büszke voltam rá, hogy Gergő érzékeny fiú, aki sosem futamodik meg a nehézségek elől. De most? Egy egész életet kellene feladnia? Mi lesz az iskolával? Mi lesz velünk?
Aznap este alig aludtam. Hallottam, ahogy Gergő a gyerekszobában ringatja Lilit. Néha sírtak mindketten. Hajnalban bementem hozzájuk. Gergő arca sápadt volt, de eltökélt.
– Anya, én tényleg próbáltam vigyázni… De Zsófi…
– Nem kell magyarázkodnod – vágtam közbe fáradtan. – Most már csak az számít, hogy mit teszünk ezután.
A következő hetekben minden megváltozott. A szomszédok suttogtak, az iskolából behívtak beszélgetésre. Az igazgatónő, Kissné, szigorúan nézett rám:
– Tudja, hogy Gergőnek mostantól magántanulónak kell lennie? Egy csecsemővel nem járhat be rendesen.
Hazafelé menet Gergő némán bámult ki az ablakon.
– Anya, tönkretettem az életem? – kérdezte halkan.
– Nem tetted tönkre – feleltem, bár magam sem voltam biztos benne. – Csak más lett minden.
A családunk széthullani látszott. Az apja, Tamás, aki már évek óta külön él tőlünk, csak annyit mondott telefonon:
– Ez a te hibád! Túl sokat engedtél neki! Ha velem élne, ilyen sosem történik!
Napokig zokogtam titokban. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott:
– Te mindig olyan erős vagy… De most látom rajtad, hogy összetörtél.
– Nem tudom, hogy csináljam végig – vallottam be neki. – Félek, hogy nem vagyok elég jó anya.
Aztán jött egy pillanat, amikor Lili először rám mosolygott. Olyan volt, mintha egy pillanatra minden gond eltűnt volna. Gergő is egyre ügyesebben látta el őt. Néha együtt nevettünk rajta, mennyire hasonlít ránk mindkettőnkre.
De a nehézségek nem múltak el. Pénzügyi gondokkal küzdöttünk: pelenka, bébiétel, orvos… Gergőnek le kellett mondania a focicsapatról is. A barátai közül többen elfordultak tőle.
Egy este Gergő sírva jött hozzám:
– Anya, félek! Mi lesz velünk? Mi lesz Lili jövőjével?
Átöleltem őt és csak annyit mondtam:
– Együtt megoldjuk. Nem hagylak magadra.
Aztán egy nap Zsófi anyja jelent meg az ajtónál. Sírva könyörgött:
– Kérlek, hadd lássam az unokámat! Zsófi teljesen összeomlott…
Hosszú beszélgetés után megegyeztünk: Zsófi is részt vehet Lili életében, ha vállalja a felelősséget. Nehéz volt újra bízni bennük, de Lili miatt meg kellett próbálnunk.
Évek teltek el. Gergő leérettségizett magántanulóként, én pedig újra megtanultam örülni az apró dolgoknak: egy mosolynak, egy ölelésnek vagy annak, hogy Lili első szava „anya” volt – nekem mondta először.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem őket: Gergőt és Lilit együtt nevetni. Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hol rontottam el? Vagy tényleg csak az élet írja a legváratlanabb forgatókönyveket?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg tudtátok volna bocsátani? Vagy örökre haragudtatok volna?