Amikor a nagyapám hátat fordított nekünk: Egy család széthullásának fájdalmas története

– Nem jöhettek be! – csattant fel Marika néni hangja, amikor anyámmal a kapuban álltunk. A kezemben egy tál frissen sült pogácsa, amit még tegnap este sütöttünk, hátha Lajos papa örül neki. De Marika néni, a szomszédasszony, aki most már hivatalosan is a nagyanyám helyét foglalta el, ridegen nézett ránk. Anyám szeme könnybe lábadt, de nem szólt semmit. Csak megszorította a kezem, és visszafordultunk a járdán.

Gyerekkoromban Lajos papa volt a családunk középpontja. Minden vasárnap nála ebédeltünk, ő mesélte a legjobb történeteket a régi időkről, és mindig volt egy kedves szava hozzánk. Amikor nagymama meghalt, azt hittem, összetartunk majd, de minden szétesett. Lajos papa magába zárkózott, és egyre többször láttuk Marika nénivel beszélgetni a kertben. Anyám szerint Marika néni mindig is féltékeny volt nagymamára, és most végre elérte, amit akart.

Az első karácsony nagymama nélkül csendes volt. A fa alatt ott álltak a megszokott díszek, de valahogy minden szürkének tűnt. Lajos papa nem jött át hozzánk, pedig anyám egész nap főzött, hátha mégis meggondolja magát. Este aztán felhívtuk őt.

– Papa, hiányzol nekünk – mondtam bele a telefonba.
– Most nem alkalmas – felelte hűvösen. – Marikával vacsorázunk.

Anyám letette a telefont, és csak annyit mondott: „Elvesztettük őt is.”

A faluban mindenki beszélte, hogy Lajos papa mennyire megváltozott. Régen ő segített mindenkinek: ha valakinek elromlott a biciklije vagy leégett a villany, ő ott volt. Most viszont csak Marika néni kertjében dolgozott, és ha valaki megszólította az utcán, elfordult. A régi barátai is eltávolodtak tőle.

A legrosszabb az volt, amikor megtudtuk: Lajos papa az összes családi ereklyét – nagymama porcelánjait, a régi fényképeket – mind Marika néni házába vitte át. Anyám napokig sírt emiatt. „Az emlékeinket is elvette tőlünk” – mondta keserűen.

Egy nap aztán úgy döntöttem, hogy beszélek vele. Elmentem hozzá egyedül. Marika néni nem engedett be, de Lajos papa kijött a kapuhoz.

– Papa, miért nem akarsz már velünk lenni? – kérdeztem remegő hangon.
– Felnőtt vagyok már, jogom van új életet kezdeni – mondta halkan. – Nem értenéd meg.
– De miért kell ehhez kizárnod minket? Mi is szeretünk téged!
– Ez most így van jól – felelte, és visszament a házba.

Hazafelé menet úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna bennem. Az utcán találkoztam Rékával, a gyerekkori barátnőmmel.

– Mi történt veletek? – kérdezte együttérzően.
– A nagyapám már nem akar látni minket – mondtam sírva.
– Az én családomban is volt ilyen – sóhajtott. – Nálunk az örökség miatt veszett össze mindenki.

Azóta is sokszor gondolkodom azon, vajon mit rontottunk el. Anyám próbált beszélni Lajos papával többször is, de mindig falakba ütközött. Egyszer még az ügyvédhez is elmentünk, mert kiderült: Lajos papa mindenét Marika nénire íratta. Anyám teljesen összetört.

A családi ebédek megszűntek. Mindenki magába zárkózott. A testvérem Budapestre költözött, én pedig egyre ritkábban jártam haza. Anyám egyedül maradt a régi házban, ahol minden sarokban ott voltak a múlt emlékei.

Néha még most is álmodom arról az időről, amikor együtt ültünk a verandán, Lajos papa viccein nevettünk, és nagymama pogácsáját ettük. De ezek az idők már soha nem jönnek vissza.

Egyszer aztán kaptam egy levelet Lajos papától. Csak ennyi állt benne: „Bocsáss meg.” Semmi más. Nem tudom, mit kezdjek vele. Vajon képesek vagyunk megbocsátani annak, aki hátat fordított nekünk? Vagy örökre elveszítettük egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb továbblépni és elengedni mindent?