Amikor a csend beszél – Egy nagymama vallomása: Miért fordult el tőlem az unokám?
– Lili, gyere, segítenél nekem a palacsintában? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapultnál álltam, és hallottam, ahogy a tévé halkan zümmög a nappaliban. A válasz csak egy rövid, fáradt „mindjárt” volt, aztán csend. Az a fajta csend, ami nem csak a hangok hiányát jelenti, hanem valami sokkal mélyebbet – egy falat, ami közénk nőtt.
Mindig is ott voltam a családomnak. Amikor Dóra, a menyem először jött hozzánk, félénken mosolygott rám, és én megfogadtam magamban, hogy mindenben segítek neki. Azóta is igyekeztem: főztem, takarítottam, vigyáztam az unokákra, amikor csak kellett. De mostanában valami megváltozott. Lili, a legidősebb unokám, akit kicsi kora óta én ringattam el esténként, már alig szól hozzám. A tekintete elkerül, ha belépek a szobába. Dóra pedig mindig csak annyit mond: „Ne aggódj, mama, kamaszodik.”
De én érzem, hogy ez több ennél. Egy este, amikor Lili már aludni ment, Dórával ültem a konyhában. A teáját kavargatta, és láttam rajta a feszültséget.
– Dóra, mondd meg őszintén – kezdtem –, haragszik rám Lili? Tettem valamit?
– Ugyan már, mama – sóhajtott fel –, csak mostanában sok minden történik vele. Iskola, barátok… Tudod milyen ez.
De nem tudtam. Vagy legalábbis nem hittem el. Az anyai ösztönöm azt súgta: valami nincs rendben. Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és visszagondoltam az elmúlt hetekre. Volt egy pillanat, amikor Lili sírva jött haza az iskolából. Meg akartam ölelni, de elhúzódott tőlem. Akkor azt hittem, csak rossz napja volt.
Másnap reggel korán keltem. Megvártam, amíg Lili elindul az iskolába, és leültem Dórával reggelizni.
– Dóra – kezdtem újra –, kérlek… ha valami baj van velem, mondd el. Nem akarom elveszíteni Lilit.
Dóra csak nézett rám nagy szemekkel.
– Nem veled van baj – mondta végül halkan –, hanem velünk… mindannyiunkkal.
Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem. Mit jelenthet ez? Mi történik ebben a házban, amit én nem látok?
Aznap délután Lili barátnője, Zsófi jött át hozzánk. Hallottam őket vihogni a szobában, de amikor benyitottam egy pohár limonádéval, hirtelen elhallgattak. Lili rám se nézett.
– Köszönjük – motyogta Zsófi.
Kimentem a szobából, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.
Este megpróbáltam beszélni Lászlóval, a fiam férjével is.
– Laci – mondtam neki –, te nem érzed úgy, hogy valami nincs rendben Lilivel?
– Mama – legyintett –, ne aggódj annyit! Majd kinövi.
De én nem tudtam csak úgy legyinteni. Másnap elhatároztam: beszélek Lilivel négyszemközt. Megvártam, amíg hazajön az iskolából.
– Lili – szóltam utána a folyosón –, beszélhetnénk egy kicsit?
Lili megállt az ajtóban. Láttam rajta a feszültséget.
– Mi van?
– Csak szeretném tudni… haragszol rám? Vagy tettem valamit?
Lili vállat vont.
– Nem… csak… hagyj békén! – kiáltotta hirtelen, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ott álltam a folyosón, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Könnyek szöktek a szemembe. Mi történt velünk?
Aznap este Dóra odajött hozzám.
– Mama… ne vedd magadra – mondta halkan. – Mostanában mindenki feszült. Laci is sokat dolgozik, én is fáradt vagyok… Lehet, hogy túl sokat várunk el tőled is.
– De én csak segíteni akarok – suttogtam.
Dóra leült mellém.
– Tudom… de talán néha túl sokat akarsz segíteni. Lili most próbálja megtalálni önmagát. Néha úgy érzi… túl sokat vagyunk körülötte.
Ekkor értettem meg először: talán tényleg túl sokat akartam adni magamból. Talán nem hagytam elég teret neki.
De mégis… miért érzem azt, hogy valami titok lappang közöttünk?
Egy héttel később véletlenül meghallottam egy beszélgetést Lili és Zsófi között:
– Anyukád mindig mindent tudni akar…
– Igen… néha úgy érzem, megfulladok tőle…
– És a nagyi?
– Ő is mindig ott van… néha azt kívánom, bárcsak ne lenne ennyire jelen…
Ez fájt. Nagyon fájt. De rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam adni magamból. Talán nem hagytam elég teret neki.
Azóta próbálok hátrébb lépni. Nem szólok bele mindenbe. Ha Lili beszélni akar velem, meghallgatom – de már nem erőltetem magam rájuk.
Néha mégis hiányzik az a régi közelség. Hiányzik az öleléseik melege.
De talán ez az élet rendje: el kell engedni őket egy kicsit ahhoz, hogy visszataláljanak hozzánk.
Vajon jól teszem-e? Vajon tényleg ez a szeretet igazi próbája: hogy képesek vagyunk-e hátrébb lépni azokért, akiket a legjobban szeretünk? Ti mit gondoltok erről?