„Álljatok meg, hívjátok fel azt a tökéletes nőt!” – Egy meny története, aki végre kimondta, amit évekig lenyelt

– Miért nem tudsz úgy vezetni, mint a Zsuzsa? – csattant fel anyósom a hátsó ülésről, miközben épp egy szűk utcán próbáltam kikerülni egy parkoló autót. Az arcom lángolt, a tenyerem izzadt a kormányon. Az apósom csak hümmögött, de tudtam, hogy ő is egyetért. Zsuzsa, a férjem bátyjának felesége – az örök etalon. Mindig mindenben tökéletes: főz, mosolyog, sosem késik, és persze vezetni is úgy tud, mint egy rallyversenyző. Én pedig… én csak próbálok túlélni ebben a családban.

A férjem, Gábor tizenkét évvel fiatalabb a bátyjánál, nyolccal a nővérénél. Amikor megkérte a kezem, az anyósomék már rég nyugdíjasok voltak, és minden idejüket azzal töltötték, hogy egymás után látogatták a gyerekeiket. Azt hittem, örülnek majd nekem. Hogy szeretni fognak. De már az első közös karácsonyon éreztem: én vagyok a kakukktojás.

– Nem baj, majd megszokják – mondogatta Gábor, amikor sírva fakadtam egy-egy családi ebéd után. De nem szokták meg. Minden alkalommal találtak valamit, amit rosszul csináltam. A hús túl száraz lett. A gyereknek túl rövid a nadrágja. A kertben gaz nőtt. És persze: „Bezzeg Zsuzsa!”

Aznap reggel is úgy indultam el velük a vasútállomásra, hogy már előre görcsben volt a gyomrom. Gábor dolgozott, rám maradt a fuvar. Az anyósom már az ajtóban megjegyezte:

– Remélem, most nem tévedsz el, mint múltkor.

Az apósom csak bólintott. Aztán beültünk az autóba, és elindultunk. A rádióban épp valami régi sláger szólt, de én csak a saját gondolataimat hallottam: „Miért nem vagyok elég jó? Mit csinálok rosszul?”

Aztán jött az a bizonyos szűk utca. Egy parkoló autó miatt félre kellett húzódnom, és ekkor tört ki anyósomból az örök panasz:

– Zsuzsa ezt biztosan jobban megoldaná.

Valami bennem eltört. Félrehúzódtam, leállítottam a motort. Mély levegőt vettem, és remegő hangon mondtam:

– Tudjátok mit? Hívjátok fel azt a tökéletes nőt! Ha ennyire nem felelek meg nektek, akkor menjen veletek Zsuzsa! Én nem vagyok hajlandó tovább ezt hallgatni.

Csönd lett. Az anyósom döbbenten nézett rám.

– Ezt hogy érted? – kérdezte végül.

– Úgy értem – folytattam –, hogy sosem vagyok elég jó nektek. Mindig csak Zsuzsát emlegetitek. Nem vagyok Zsuzsa! És soha nem is leszek az!

Az apósom köhintett.

– Nem akartunk megbántani…

– De megbántottatok! – vágtam rá. – Évek óta próbálok beilleszkedni ebbe a családba. Mindent megteszek! De mindig csak azt hallom, hogy más mennyivel jobb nálam.

Az anyósom lesütötte a szemét.

– Tudod… nekünk nehéz elfogadni az újat. Zsuzsa már húsz éve itt van…

– És én? Én mikor leszek elég jó? – kérdeztem halkan.

Pár percig csak ültünk ott némán. Aztán az anyósom megszólalt:

– Sajnálom.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallottam tőle. Az apósom is bólintott.

– Talán tényleg túl sokat várunk el…

Végül újra beindítottam az autót. Csendben mentünk tovább az állomásig. Amikor kiszálltak, az anyósom visszanézett:

– Köszönjük, hogy elhoztál minket.

Hazafelé könnyek folytak végig az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy most vesztettem el végleg ezt a családot – vagy éppen most kezdtem el igazán beletartozni.

Este Gábor átölelt.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

Azóta is sokszor eszembe jut az a pillanat az autóban. Vajon tényleg lehet változtatni egy egész életnyi beidegződésen? Vagy mindig lesznek olyan családok Magyarországon is, ahol valaki örökké kívülállónak érzi magát?

Ti mit gondoltok: érdemes harcolni azért, hogy elfogadjanak – vagy inkább engedjük el és legyünk önmagunk?