A sógornőm hazudott a terhességéről – Egy család a széthullás szélén

– Eszter, kérlek, mondd el végre az igazat! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltam, és remegő kézzel szorítottam a bögrét. A család többi tagja döbbenten nézett ránk, mintha egy rossz szappanopera kellős közepébe csöppentünk volna. Anyósom, Ilona néni, csak a fejét csóválta, apám pedig idegesen dobolt az asztalon.

Eszter lesütötte a szemét. – Nem értem, miért nem hiszel nekem, Zsófi – suttogta, de a hangjában ott volt valami furcsa rezdülés.

Azt hiszem, már akkor tudtam. Valahol mélyen éreztem, hogy valami nincs rendben. Az egész ott kezdődött, amikor Eszter bejelentette, hogy babát vár. Mindenki örült, főleg az öcsém, Gergő, aki már évek óta vágyott egy kisgyerekre. Anyám sírt örömében, apám pálinkát bontott. Én is boldog voltam – egészen addig, amíg apró jelek nem kezdtek feltűnni.

Eszter sosem ment el orvoshoz. Mindig volt valami kifogása: „Most nincs időm”, „Majd jövő héten”, „Nem akarom elkiabálni.” Aztán egyszer véletlenül megláttam a táskájában egy üres gyógyszeres dobozt – fogamzásgátló tabletta volt. Akkor kezdtem gyanakodni.

Egy este Gergővel beszélgettem a nappaliban. – Szerinted minden rendben van Eszterrel? – kérdeztem óvatosan.

Gergő fáradtan sóhajtott. – Folyton ideges, Zsófi. Néha azt érzem, mintha menekülne valami elől. De hát most babát vár… biztos csak a hormonok.

Nem akartam tovább bántani őket a kételyeimmel, de nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Egyre több furcsaság történt: Eszter nem hízott semmit, sőt, mintha még fogyott is volna. A család viszont vakon hitt neki. Én lettem a rosszindulatú sógornő, aki mindig mindent megkérdőjelez.

Aztán jött az a bizonyos nap. Eszternek „orvosi vizsgálatra” kellett mennie, de én láttam, ahogy beül egy kávézóba és órákig ott ült egyedül. Hazudott mindenkinek. Aznap este már nem bírtam tovább.

– Eszter, kérlek… – kezdtem újra a konyhában.

– Elég legyen! – csattant fel anyám. – Miért nem tudsz örülni más boldogságának?

– Mert nem igaz! – kiáltottam vissza könnyes szemmel. – Eszter nem vár babát!

Csend lett. Mindenki rám meredt. Eszter arca elsápadt.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte Gergő remegő hangon.

– Láttam a gyógyszereit… és ma sem volt orvosnál! – zokogtam.

Eszter ekkor összeroppant. Leült az asztalhoz és sírni kezdett.

– Sajnálom… – suttogta. – Nem tudtam máshogy megoldani… Annyira féltem…

Kiderült, hogy elvesztette az állását hónapokkal ezelőtt, de nem merte elmondani Gergőnek és a családnak. Félt attól, hogy mindenki csalódik benne, ezért kitalálta a terhességet, hogy időt nyerjen és ne kelljen dolgoznia vagy keresnie valamit addig sem.

A család döbbenten hallgatta végig a vallomását. Anyám zokogott, apám dühösen felállt és kiviharzott az udvarra. Gergő csak ült mozdulatlanul, mintha kővé dermedt volna.

Aznap este minden megváltozott. A családunkban megingott a bizalom. Gergő napokig nem szólt Eszterhez. Én is haragudtam rá, de közben sajnáltam is: mennyire kétségbeesettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ekkora hazugságot találjon ki?

Hetekig tartott, mire valahogy helyreállt köztünk valami. Eszter elment pszichológushoz és lassan elkezdett dolgozni újra egy kis pékségben. Gergő megbocsátott neki – vagy legalábbis úgy tett –, de soha többé nem voltak már ugyanolyanok.

Én pedig ott maradtam a kérdéseimmel: vajon miért olyan nehéz őszintének lenni egymással? Miért félünk annyira attól, hogy csalódást okozunk azoknak, akiket szeretünk? Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?