„A nővérem férje hirtelen találkozót kért tőlem – sosem gondoltam volna, miért”
– Zsófi, kérlek, mondd el végre, miért akar velem találkozni a férjed? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélén doboltam az ujjaimmal. A nővérem csak lesütötte a szemét, és a teásbögréjét forgatta.
– Nem tudom, Ádám. Csak azt mondta, fontos. És hogy csak veled akar beszélni – felelte halkan.
A szívem hevesen vert. Mióta Gábor, Zsófi férje, sikeres vállalkozó lett, ritkán beszéltünk. Mindig is éreztem köztünk egyfajta távolságot, mintha én csak egy kellemetlen emlék lennék a múltból. Mégis, most ő keresett engem. Vajon mit akarhat tőlem?
Aznap este alig tudtam aludni. A gondolataim visszarepítettek abba a régi nyárba, amikor minden megváltozott. Tízéves voltam, Zsófi tizennégy. Anyánk dolgozott, apánk már akkor sem volt velünk. A panelházban laktunk Zuglóban, és azon a napon valamiért Zsófi otthon maradt velem. Aztán jött a tűz. Füst szivárgott be a szobába, én pedig pánikba estem. Zsófi nem habozott: felkapott, és kivitt az erkélyre, ahol levegőhöz jutottunk. Ott vártunk húsz percet, mire a tűzoltók kiértek. Ha ő nincs ott…
Azóta minden évben két születésnapom van: az igazi és az „újjászületés napja”. De erről sosem beszélünk igazán. Zsófi mindig csak annyit mond: „Ez természetes volt.”
Másnap délután Gábor egy elegáns kávézóban várt rám a belvárosban. Amint meglátott, felállt, kezet nyújtott.
– Ádám, örülök, hogy eljöttél – mondta kimérten.
– Miért akartál velem találkozni? – vágtam bele rögtön.
Gábor sóhajtott, majd előrehajolt.
– Tudom, hogy furcsa lesz, amit mondok. De… szükségem van a segítségedre.
Felvontam a szemöldököm.
– Az enyémre? Miért pont az enyémre?
– Zsófi… beteg – mondta halkan.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mit jelent ez?
– Leukémiája van. Már hónapok óta tudjuk. Most már csak csontvelő-átültetés segíthet rajta. És te vagy az egyetlen közeli rokon.
A világ megállt körülöttem. Csak néztem Gábort, és nem tudtam megszólalni.
– Miért nem mondtátok el? – suttogtam végül.
– Nem akarta, hogy aggódj. Azt hitte, majd megoldjuk nélküled is… de most már nincs más választásunk.
Könnyek gyűltek a szemembe. Az egész testem remegett.
– Természetesen segítek – mondtam végül.
Hazafelé menet minden lépés nehéz volt. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Zsófi mindig mellettem állt: amikor elváltak a szüleink, amikor nem volt pénzünk új cipőre, amikor az első szerelmi csalódásomat átéltem. Ő mindig ott volt nekem. Most rajtam volt a sor.
A vizsgálatok heteken át tartottak. Kiderült: tökéletes donor vagyok. Zsófi azonban nem akarta elfogadni.
– Nem akarom, hogy miattam szenvedj – mondta sírva egy este náluk otthon.
– Te mentetted meg az életemet! Most én is meg akarom menteni a tiédet! – kiáltottam rá dühösen.
Gábor némán figyelt minket a sarokból. Láttam rajta: ő is retteg attól, hogy elveszítheti Zsófit.
Az átültetés napján mindenki feszült volt. Anyánk is ott ült a folyosón, kezét tördelte.
– Bárcsak soha ne kellett volna ilyet átélnetek – mondta halkan.
A műtét sikerült. Zsófi lassan felépült. Az első közös sétánk után leültünk egy padra a Városligetben.
– Tudod, Ádám – kezdte –, mindig azt hittem, hogy én vagyok az erősebb köztünk. De most rájöttem: te vagy az igazi hős.
Elmosolyodtam.
– Nem vagyok hős. Csak visszaadtam azt, amit tőled kaptam.
Azóta minden évben együtt ünnepeljük mindkét születésnapomat – és Zsófi újjászületését is.
De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány családban vannak ilyen titkok? Miért félünk kimondani az igazat azoknak is, akiket a legjobban szeretünk? Vajon tényleg csak akkor értjük meg egymást igazán, amikor már majdnem elveszítjük egymást?