„A lányunkat elvette tőlünk a veje: Már az apja évfordulójára sem jött el” – Egy anya vallomása

– Nem fogok elmenni, anya! – csattant fel Anna a telefonban, és a hangja úgy vágott belém, mintha kést szúrtak volna a szívembe. – Gábor szerint most a saját családommal kell lennem, érted? Nem akarok erről többet beszélni!

Ott álltam a konyhában, kezemben a telefon, és csak néztem ki az ablakon a szürke, februári délutánba. Aznap lett volna az apja halálának ötödik évfordulója. Minden évben összegyűltünk ilyenkor: gyertyát gyújtottunk, emlékeztünk, sírtunk, nevettünk. Anna mindig ott volt. Most először nem jött el.

– Mi történt veled, kislányom? – suttogtam magam elé, de már csak a sípoló vonal felelt.

A férjem, István, csendben ült az asztalnál. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé. Tudtam, hogy ő is szenved. Anna volt a mindene. Amióta Gábor belépett az életébe, minden megváltozott. Eleinte örültünk neki – rendes fiú, ügyvéd, jó családból –, de ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztük, mintha valami sötét árnyék telepedett volna ránk.

Az első jelek aprók voltak. Anna egyre ritkábban jött haza, mindig sietett vissza Gáborhoz. A közös vasárnapi ebédek elmaradoztak. Ha mégis eljött, Gábor mindig ott ült mellette, és minden szavát figyelte. Ha Anna mondott valamit, Gábor gyakran közbevágott: „Nem így volt, drágám.” Vagy csak jelentőségteljesen nézett rá, mire Anna elhallgatott.

Egyik este István felhozta:
– Nem tűnt fel neked, hogy Anna már nem is nevet úgy, mint régen?

Akkor még csak legyintettem: biztosan fáradtak, sok a munka. De aztán jöttek a nagyobb dolgok. Anna egyre többször mondta le az ünnepeket. Karácsonykor is csak egy órára ugrottak be – Gábor végig az óráját nézte.

A barátnőim azt mondták: „Hagyd már! Felnőtt nő, saját élete van.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben.

Aztán tavaly nyáron Anna sírva hívott fel:
– Anya… nem tudok beszélni… Gábor…

De mielőtt bármit mondhatott volna, megszakadt a vonal. Másnap azt mondta: „Semmi baj, csak fáradt vagyok.” De a hangja üres volt.

Próbáltam beszélni vele négyszemközt is:
– Anna, minden rendben van köztetek?
– Persze! – vágta rá túl gyorsan. – Csak sok a munka.

De láttam rajta: valami összetört benne.

Most pedig itt vagyunk: az apja évfordulóján sem jön el. A testvére, Zsolt is dühös:
– Hogy lehet ilyen? Apa mindent megtett érte!

Próbáltam védeni Annát:
– Biztosan oka van rá…

De magamban én is haragudtam. És féltem is. Mi lesz vele? Mi lesz velünk?

Este István odajött hozzám:
– Szerinted Gábor tényleg bántja Annát?
– Nem tudom… De valami nincs rendben.

Aznap éjjel alig aludtam. Felidéztem Annát kislányként: ahogy kacagva futott végig a kertben, ahogy hozzám bújt esténként. Hol van már az a lány? Ki vette el tőlünk?

Másnap reggel levelet írtam Annának:
„Drágám! Bármi történjék is, mi mindig itt vagyunk neked. Szeretünk. Ha beszélni akarsz, ha segítség kell – csak szólj!”

Nem válaszolt.

Hetek teltek el. Zsolt egyszer találkozott vele véletlenül a városban:
– Olyan volt, mint egy árnyék…

Aztán egy este csöngettek. Anna állt az ajtóban – karikás szemekkel, sápadtan.
– Anya… beszélhetnénk?

Leültünk a konyhában. István csendben figyelt.
– Nem tudom, mit csináljak… – suttogta Anna. – Gábor… mindig mindent jobban tud. Mindig azt mondja, hogy nélküle semmire sem mennék… Már nem is tudom, ki vagyok.

Átöleltem.
– Mi mindig itt vagyunk neked.

Anna sírt. Hosszú ideig csak ültünk így.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Anna néha újra nevet. De Gábor még mindig ott van az életében – és én rettegek attól, hogy újra elveszíthetjük őt.

Néha azon gondolkodom: hol rontottuk el? Mit tehet egy anya, ha látja, hogy a lánya boldogtalan – de nem tud segíteni?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon visszakaphatom még valaha azt a lányt, akit annyira szerettem?