„A lányunk már nem a miénk? Egy anyai szív vallomása, amikor a vő elválasztja a családot”
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Zsófi! – kiáltottam rá a lányomra, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és ő már megint csak a telefonját nyomkodta. – Apád hatvanadik születésnapja van! Hogy mondhatod le az utolsó pillanatban?
Zsófi fel sem nézett, csak halkan válaszolta: – Anya, Gáborral már megbeszéltük, hogy a hétvégét kettesben töltjük. Szükségünk van egy kis időre magunknak.
A szívem összeszorult. Mióta Zsófi férjhez ment Gáborhoz, mintha kicserélték volna. A régi, nevetős, minden titkát velem megosztó lányom eltűnt. Helyette egy távoli, idegen nő állt előttem, aki minden döntését a férjével egyezteti. És Gábor… mindig is éreztem, hogy nem kedvel minket igazán. De hogy ennyire elfordítja tőlünk Zsófit?
Aznap este, amikor Zsófi végleg elment, csak ültem a sötét nappaliban, és hallgattam, ahogy az apja csendben sír a hálószobában. Hatvan év – ennyi idő alatt egyszer sem hagyta ki Zsófi az apja születésnapját. Most mégis megtette.
Másnap reggel Erzsi barátnőm hívott: – Margó, ne vedd magadra! A gyerekeknek már saját életük van. Ez így természetes.
De én nem tudtam elengedni. Nem tudtam elfogadni, hogy a saját lányom ilyen könnyen hátat fordít nekünk. Vajon tényleg csak az élet rendje ez? Vagy Gábor keze van a dologban?
Emlékszem, amikor először bemutatta nekünk Zsófi Gábort. Egy vasárnapi ebéd volt nálunk, töltött káposztát főztem – Zsófi kedvencét. Gábor udvarias volt, de valahogy mindig úgy éreztem, mintha vizsgáztatna minket. Minden szavát megválogatta, és amikor szóba került a család, csak annyit mondott: – Nálunk otthon nem szokás minden apróságot megbeszélni.
Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. De ahogy telt az idő, Zsófi egyre kevesebbet jött haza. Ha hívtam, mindig sietett: – Anya, most nem érek rá! Majd visszahívlak! És persze sosem hívott vissza.
Aztán jöttek az első viták. Egy karácsony este például Gábor kijelentette: – Idén nálunk lesz az ünnep. Nem akarok egész nap utazgatni.
– De hát ez a hagyomány! – tiltakoztam. – Minden évben együtt vagyunk!
Zsófi csak lesütötte a szemét: – Anya, kérlek…
Azóta minden ünnep egyre nehezebb lett. Mindig kompromisszumot kellett kötni – de valahogy mindig mi húztuk a rövidebbet.
Az apja próbált megértő lenni: – Margó, engedd el! Felnőtt nő már. De én nem tudtam. Minden alkalommal úgy éreztem, mintha elveszíteném egy darabomat.
A barátaink is mást mondtak: – Mit vártál? A lányodnak már saját családja van! De én nem így képzeltem el az anyaságot. Nem így képzeltem el a családot.
Egyik este aztán összeszedtem minden bátorságomat, és felhívtam Zsófit.
– Kicsim, beszélhetnénk egy kicsit? Csak te meg én…
– Most nem jó, anya – válaszolta fáradtan. – Gábor már alszik, és holnap korán kell kelni.
– De Zsófi… nagyon hiányzol nekünk. Apád is…
– Anya! – szakított félbe ingerülten. – Nem értheted meg! Nekem most Gábor az első! Ez így helyes!
A vonal megszakadt. Ott maradtam a telefon csörgésének visszhangjával és egy üres lakással.
Azóta csak találgatok: vajon tényleg ilyen erős Gábor befolyása? Vagy Zsófi egyszerűen csak más lett? Hol rontottuk el? Túl sokat vártunk tőle? Vagy túl keveset adtunk neki önállóságot?
A legrosszabb az egészben az, hogy nem tudom, mit tegyek. Harcoljak érte? Vagy engedjem el? Minden nap újra és újra lejátszom magamban a beszélgetéseinket, keresem a hibát…
Tegnap este aztán váratlanul csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Zsófi állt ott, könnyes szemmel.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk a konyhába. Sokáig csak hallgattunk.
– Tudom, hogy fáj nektek – kezdte halkan –, de nekem most tényleg Gábor az első. Ő is sokat dolgozik… és néha úgy érzem, ha nem mellette vagyok, elveszítem őt.
– De mi is elveszítünk téged… – suttogtam.
– Nem akarom ezt! Csak… néha úgy érzem, két tűz között vagyok.
Megfogtam a kezét. – Mi mindig itt leszünk neked. Akármi történik is.
Zsófi bólintott, de láttam rajta: még mindig vívódik.
Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg el kell engednem a lányomat ahhoz, hogy visszakapjam? Vagy harcolnom kell érte minden áron? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon hol húzódik az egészséges határ egy anya és egy felnőtt lánya között?