A lányom mindent a férjéhez igazít – még az apja születésnapjára sem jött el

– Dóra, kérlek, legalább most gyere el! – könyörögtem a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett az idegességtől. Az ablakon túl már sötétedett, a házban csend volt, csak az óraketyegés hallatszott. A férjem, László, a nappaliban ült, és próbált úgy tenni, mintha nem hallaná a beszélgetést, de tudtam, hogy minden szavamra figyel.

– Anya, ne haragudj, de Zsolt szerint most nem lenne jó ötlet. Sokat dolgozott egész héten, pihenni szeretne. – Dóra hangja távoli volt, mintha nem is az én lányom beszélne. Régen ilyenkor már rég itt lett volna, segített volna a tortát díszíteni, nevetett volna velem. Most meg…

– De hát apád születésnapja van! – próbáltam visszafojtani a sírást. – Tudod, mennyire várta…

– Tudom, anya. De Zsolt… – elhallgatott. Hallottam, ahogy valaki a háttérben mond neki valamit. – Most mennem kell. Majd holnap hívlak. Szeretlek! – és már le is tette.

A telefon a kezemben maradt, mintha ólommal öntötték volna ki. László bejött a konyhába, rám nézett.

– Megint nem jön? – kérdezte halkan.

Csak megráztam a fejem. A szemem sarkában könnyek gyűltek.

– Mi történt vele? – suttogta László. – Ez már nem az a Dóra, akit mi neveltünk.

Nem tudtam válaszolni. Az asztalon ott állt a torta, amit egész délután készítettem. Dóra kedvence: málnás-csokis. Mindig azt kérte gyerekkorában is.

Az este csendben telt. László próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy összetört. Az unokánkat sem láttuk hónapok óta. Dóra mindig azt mondja: „Zsolt szerint most nem alkalmas.”

Régen minden más volt. Dóra és én mindig mindent megbeszéltünk. Ha baja volt az iskolában, hozzám fordult. Ha szerelmi bánata volt, együtt sírtunk. Amikor Zsoltot bemutatta nekünk, örültem neki: udvarias volt, figyelmes – legalábbis eleinte.

Aztán valami megváltozott. Dóra egyre kevesebbet jött haza. Ha hívtam, mindig sietett, mindig volt valami dolga. Zsolt egyre többször szólt bele a beszélgetéseinkbe: „Most ne zavarjátok Dórát”, „Majd mi eldöntjük, mikor jövünk”.

Egyik este Lászlóval összevesztünk emiatt.

– Hagyjuk már őket élni! – mondta dühösen. – Felnőtt nő! Majd visszatalál hozzánk.

– De mi van, ha nem? – kérdeztem sírva. – Mi van, ha elveszítjük örökre?

László csak vállat vont. De láttam rajta: ő is fél.

A következő hetekben próbáltam nem gondolni rá. Elfoglaltam magam: kertészkedtem, olvastam, sütöttem-főztem. De minden este hiányzott Dóra hangja.

Egy nap váratlanul felhívott.

– Anya… beszélhetnénk? – suttogta.

– Persze! Mi történt?

– Nem tudom… olyan fáradt vagyok mindig. Zsolt szerint túl érzékeny vagyok. Szerinte nem kéne annyit foglalkoznom veletek sem…

– Kicsim… jól vagy? Bánt téged?

– Nem! Nem bánt… csak… néha úgy érzem, mintha nem is én lennék már.

Hallgattam egy darabig.

– Dóra… ha baj van, mindig hazajöhetsz. Mindig itt vagyunk neked.

– Tudom… csak most mennem kell…

És megint eltűnt hetekre.

A családban is egyre többen szóvá tették: „Mi van Dórával? Miért nem látjuk?” A húga, Eszter is haragudott rá:

– Mindig csak Zsolt! Mintha mi nem is számítanánk!

Próbáltam védeni Dórát: „Biztos sok dolga van…” De magamban tudtam: valami nincs rendben.

Egy vasárnap délután váratlanul megjelentek az ajtóban. Dóra sápadt volt, karikás szemekkel. Zsolt mögötte állt, szinte árnyékként követte minden mozdulatát.

– Csak egy órára ugrottunk be – mondta Zsolt hidegen.

Dóra leült mellém a konyhában.

– Anya… sajnálom az elmúlt időket… csak… Zsolt szerint fontosabb most a családunk nyugalma.

Ránéztem Zsoltra. Ő csak összeszorított szájjal bólintott.

– És te mit szeretnél? – kérdeztem halkan Dórától.

Dóra rám nézett: a szemében félelem és bizonytalanság tükröződött.

– Én… csak boldog akarok lenni…

Aznap este sokáig gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért hagyja egy anya, hogy a lánya ennyire eltávolodjon tőle? Vagy ez csak az élet rendje?

Most itt ülök a sötét konyhában, és azon gondolkodom: vajon visszakapom-e még valaha azt a lányt, akit annyira szerettem? Vagy örökre elveszítettem őt Zsolt árnyékában?

Ti mit tennétek az én helyemben? Harcoljak érte tovább vagy engedjem el? Vajon hol húzódik a határ anya és felnőtt lánya között?