„A lányom el akart küldeni egy garzonba, hogy a lakásomat kiadhassa – Idegennek éreztem magam a saját otthonomban”
– Anya, kérlek, értsd meg! Ez mindannyiunknak jó lenne – mondta Dóra, miközben idegesen dobolt az asztalon az ujjával. A konyhaasztalnál ültünk, a régi viaszosvászon terítőn, amit még a férjemmel vettünk a Lehel piacon. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanással egyre közelebb kerülne ahhoz, hogy elveszítsem mindazt, amihez tartozom.
– Dóra, ez az otthonom. Itt éltem le az életemet. Apáddal együtt ültettük azt a hársfát az ablak alatt. Hogy gondolod, hogy csak úgy elmegyek innen? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.
Dóra felsóhajtott. – Anya, nekem is nehéz. Tudod jól, hogy egyedül nevelem a gyerekeket. A panelban már alig férünk el. Ha kiadnánk ezt a lakást, abból a pénzből vehetnénk egy nagyobbat nekünk, te pedig egy szép kis garzonban élhetnél. Nem lenne egyedül.
Éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. Az ablakon át néztem a hársfát, amelynek minden ága egy-egy emlék: a gyerekek első lépései, a férjem nevetése, amikor nyáron árnyékot adott nekünk. Hogy hagyhatnám ezt itt?
– Nem vagyok teher! – csattantam fel hirtelen. – Nem akarok senkinek sem útban lenni, de ez az én otthonom! Nem érzed ezt igazságtalannak?
Dóra szeme megtelt könnyel. – Anya, én csak segíteni akarok…
De tudtam, hogy nem csak rólam van szó. Az ő élete is nehéz: két kisgyerekkel egy másfél szobás panelban, albérletárak az egekben, fizetésből fizetésig élnek. Mégis… úgy éreztem magam, mint egy bútordarab, amit arrébb lehet tolni, ha útban van.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam a szomszédok lépteit a folyosón, a lift zúgását – mindez ismerős volt és megnyugtató. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az otthon ott van, ahol szeretsz és szeretnek.” De mi van akkor, ha már nem vagyok fontos senkinek?
Másnap reggel Dóra újra próbálkozott. – Anya, nézd meg ezt a garzont! Közel van hozzánk, modern fürdőszoba, lift is van…
– Dóra! – szakítottam félbe. – Te tényleg azt akarod, hogy elmenjek innen?
– Nem akarom… csak… szükségünk van erre a pénzre. A fiúk is nagyobbak lesznek…
A hangja megtört. Láttam rajta a fáradtságot és az aggodalmat. De én is fáradt voltam: fáradt attól, hogy mindig alkalmazkodnom kell másokhoz.
A következő hetekben minden találkozásunk feszültséggel telt. A családi ebédek kínos csendben teltek; az unokáim is érezték a feszültséget. Egyik este Zsófi, a barátnőm hívott át magához.
– Te mit tennél? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Éva, ez borzasztó helyzet. De ne hagyd magad! Ez a te életed! Ha most engedsz, később csak rosszabb lesz.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: önző vagyok-e? Vagy csak ragaszkodom ahhoz az egyetlen dologhoz, ami még megmaradt nekem?
Egy este Dóra sírva állított be hozzám.
– Anya… bocsáss meg! Nem akartalak bántani. Csak annyira félek… Félek attól, hogy nem tudom megadni mindent a fiúknak. És néha úgy érzem, te jobban szeretted apát, mint engem…
Ez mellbe vágott. Leültem mellé és átöleltem.
– Dóra… mindig szerettelek. De nekem is fáj minden változás. Nem akarok haragban lenni veled.
Sokáig ültünk így csendben. Végül abban maradtunk: keresünk más megoldást. Talán lehetne albérlőt hozni hozzám egy szobába – így maradhatok itt is, és segíthetek is nekik.
Azóta sem könnyű minden nap. Néha még mindig érzem magam idegennek a saját otthonomban – főleg amikor Dóra újra szóba hozza a költözést. De legalább már beszélünk róla őszintén.
Néha azon gondolkodom: vajon hol húzódik a határ önzés és önvédelem között? Meddig kell alkalmazkodnom másokhoz? Ti mit tennétek az én helyemben?