A karácsony, amikor azt mondtam: „Elég volt!” – Hogyan változtattam meg mindent a páromért és a családomért

– Már megint késik, ugye? – csattant fel anyám hangja, ahogy az ajtóban álltam Eszterrel, kezünkben a csomagokkal. A karácsonyfa alatt már ott sorakoztak a gondosan csomagolt ajándékok, de a levegőben feszültség vibrált. Apám csak bólintott, de a tekintete mindent elárult: „Na tessék, megint balhé lesz.”

Eszter keze remegett az enyémben. Tudtam, hogy fél. Az elmúlt három évben minden karácsony ilyen volt: anyám sosem fogadta el őt igazán. Mindig talált valamit, amin gúnyolódhatott – a ruháján, a munkáján, vagy azon, hogy Eszter szülei vidékről származnak. Azt hittem, majd megszokja, de minden évben csak rosszabb lett.

– Szia, Eszter! – szólt oda hugom, Dóri, de a hangjában ott bujkált az irónia. – Szép kabátod van… biztos nem volt olcsó.

Eszter csak mosolygott, de láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát. Én pedig ott álltam, mint egy gyáva gyerek, aki nem mer szólni a szüleinek.

A vacsora alatt anyám újra és újra beszúrt egy-egy megjegyzést:

– Nálatok vidéken is szokás halászlét főzni? Vagy inkább csak rántott húst esztek?

Eszter próbált kedvesen válaszolni, de minden szava után éreztem, hogy egyre jobban összemegy az asztalnál. Apám csak kanalazta a levest, Dóri pedig a telefonját nyomkodta. Én pedig… én csak ültem ott, és hallgattam.

Aztán anyám egyszer csak kimondta azt, amitől mindig is féltem:

– Fiam, nem gondolod, hogy jobbat érdemelnél? Egy olyan lányt, aki…

– Elég! – szakadt ki belőlem. A villa hangosan koppant a tányéron. Mindenki rám nézett. – Elég volt ebből! Hány éve kell még ezt hallgatni? Eszter az életem része. Ha nem tudjátok tisztelni őt, akkor engem sem tiszteltek!

Anyám arca elvörösödött. Apám először nézett rám igazán komolyan:

– Fiam…

– Nem! – vágtam közbe. – Most én beszélek. Karácsony van! Nem azért jöttünk ide, hogy megalázzátok azt, akit szeretek.

Csend lett. Olyan csend, amit még sosem tapasztaltam ebben a házban. Eszter rám nézett könnyes szemmel. Dóri végre letette a telefont.

– Sajnálom – mondta halkan Eszter. – Nem akartam bajt okozni…

– Nem te okoztad! – fordultam felé. – Én voltam gyáva eddig.

Anyám felállt az asztaltól.

– Ha így gondolod… akkor talán jobb lenne, ha most elmennétek.

A szívem összeszorult. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: választanom kell. Vagy tovább tűröm ezt az örökös megalázást, vagy végre kiállok magamért és Eszterért.

Felálltam.

– Rendben. Akkor megyünk.

Eszter kezét fogva kimentünk az előszobába. A kabátját remegő kézzel vette fel. Kint hó esett; a csendben csak a lépteink ropogtak a járdán.

– Sajnálom… – suttogta Eszter.

– Ne sajnáld! – öleltem át. – Végre kimondtam mindent, amit évek óta kellett volna.

Aznap este nem volt ünnepi vacsora, nem volt ajándékbontás. Csak mi ketten ültünk Eszter apró albérletében egy bögre forralt borral.

– Szeretsz még? – kérdezte halkan.

– Most szeretlek igazán – válaszoltam.

Másnap reggel üzenetet kaptam Dóritól: „Büszke vagyok rád.” Apám is írt: „Talán igazad van.” Anyám azonban napokig nem keresett.

Azóta minden karácsony más lett. Nem tökéletes – de őszinte. Anyám lassan elfogadta Esztert; talán sosem lesznek barátnők, de legalább már nem bántja őt nyíltan.

Néha elgondolkodom: miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy kiálljak magamért? Miért olyan nehéz nemet mondani annak, akitől mindent kaptál – még akkor is, ha fáj?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri felborítani mindent azért, akit igazán szeretsz?