A fiam titka: Mennyi az anyai szeretet ára?

– Anya, kérlek, csak most az egyszer… – Dániel hangja remegett a telefonban. – Ne mondd el Zsófinak. Megígéred?

A konyhaasztalnál ültem, a kezem a telefonomon. A banki értesítés még mindig ott villogott a kijelzőn: „Új jóváírás: 150 000 Ft.” A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Dániel nem keres sokat a gyárban, és Zsófi, a menye, épp most veszítette el az állását. Mégis, hónapról hónapra ugyanaz: Dániel titokban pénzt utalt nekem. És mindig ugyanaz a kérés: „Anyu, ezt ne mondd el senkinek. Főleg ne Zsófinak.”

Eleinte csak hálás voltam. Egyedül éltem, özvegyen, a nyugdíjam épphogy elég volt a rezsire és néha egy kis süteményre az unokáknak. Dániel támogatása megkönnyítette az életemet. De ahogy múltak a hónapok, egyre inkább teher lett belőle. Minden alkalommal, amikor Zsófi felhívott – „Anyuka, hogy van? Jövünk hétvégén!” – összeszorult a gyomrom. Hazudnom kellett neki. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző.

Egy vasárnap délután nálam ebédelt az egész család. Zsófi mosolygott, de láttam rajta a fáradtságot. A gyerekek veszekedtek a nappaliban, Dániel csendben kanalazta a levest.

– Anyuka, nem tudna egy kicsit segíteni? – kérdezte halkan Zsófi. – Most nagyon nehéz…

A kanál megállt a kezemben. Mit mondjak? Hogy a fia már hónapok óta segít nekem? Hogy titkolózunk előtte?

– Sajnos… – kezdtem, de Dániel rám nézett. A tekintete könyörgő volt.

– Majd megoldjuk – szólt közbe gyorsan. – Ne terheljük anyut ezzel.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam az óraketyegést. Vajon helyes, amit teszek? Miért kell titkolóznunk? Miért nem lehetünk őszinték egymással?

Egy héttel később Zsófi váratlanul beállított hozzám.

– Anyuka, beszélhetnénk? – kérdezte.

Leültünk a konyhában. Zsófi szeme vörös volt a sírástól.

– Tudom, hogy Dániel titkol valamit előlem – mondta halkan. – Egyre zárkózottabb. Mindig azt mondja, minden rendben van, de érzem, hogy valami nincs rendben…

A szívem hevesen vert. Meg akartam ölelni őt, megnyugtatni, de csak ültem némán.

– Anyuka… ha tud valamit… kérem…

Nem bírtam tovább.

– Zsófi… Dániel minden hónapban pénzt utal nekem – suttogtam végül. – De azt kérte, hogy ne mondjam el neked.

Zsófi arca először döbbent volt, aztán könnyek csordultak le az arcán.

– Miért? Miért nem mondta el? Miért nem beszélünk egymással?

– Nem tudom… – sírtam én is. – Talán azt hitte, így könnyebb lesz mindenkinek…

Aznap este Dániel dühösen hívott fel.

– Anya! Megígérted! Miért mondtad el neki?

– Nem bírtam tovább hazudni! – kiáltottam vissza. – Ez már nem csak rólam szól! Ez tönkreteszi a családunkat!

Napokig nem beszéltünk egymással. Aztán egyszer csak megjelentek mindketten nálam.

– Beszélnünk kell – mondta Zsófi határozottan.

Leültünk hárman az asztalhoz. Dániel lehajtott fejjel ült.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Csak segíteni akartam anyunak… De féltem, hogy te haragudni fogsz rám…

Zsófi megfogta a kezét.

– Nem haragszom rád azért, mert segítesz az anyukádnak – mondta csendesen. – De azért igen, mert titkolod előlem. Nekünk együtt kellene dönteni ezekről a dolgokról.

Éreztem, ahogy egy hatalmas súly esik le rólam. Végre kimondtuk mindazt, amit hónapok óta cipeltünk magunkban.

Azóta minden más lett. Dániel továbbra is segít nekem, de már közösen beszélnek meg mindent Zsófival. Én pedig megtanultam: az anyai szeretet nem mérhető pénzben – de az őszinteség mindennél többet ér.

Néha még most is elgondolkodom: vajon hány családban vannak ilyen titkok? És vajon tényleg jobb hallgatni – vagy inkább vállalni kellene az igazságot minden áron?