Visszatértek a fiaim, de vajon a szívük vagy a pénz hozta őket haza?

– Anya, beszélhetnénk végre? – hallottam meg Gábor hangját a folyosóról, miközben még mindig remegett a kezem a konyharuhában. Nem hittem el, hogy tényleg itt állnak mindketten, Gábor és Tamás, az én két fiam, akik három éve még csak egy születésnapi üzenetre sem méltattak. Most meg egyszerre toppannak be, mintha semmi sem történt volna.

– Persze, gyertek be – mondtam halkan, de közben a szívem úgy vert, mintha mindjárt kiugrana a helyéről. Vajon miért most? Miért pont most, amikor tegnap véglegesítettem a papírokat, hogy a ház az unokahúgomé, Zsuzsié lesz? Ő volt az egyetlen, aki az utóbbi években rendszeresen látogatott, segített a bevásárlásban, elvitt orvoshoz, és sosem kérdezett semmit cserébe.

Leültek az asztalhoz. Tamás zavartan piszkálta a sótartót, Gábor pedig egyenesen rám nézett.

– Anya, tudjuk, hogy mostanában keveset jelentkeztünk. Sajnáljuk. De szeretnénk újra közelebb kerülni hozzád – mondta Gábor.

– Igen, sok minden történt velünk is – tette hozzá Tamás. – De most itt vagyunk.

Éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Hányszor álmodtam erről! Hányszor képzeltem el, hogy egyszer csak visszajönnek, és minden olyan lesz, mint régen! De valami nem stimmelt. Túl hirtelen volt ez az egész. És ott motoszkált bennem a gondolat: vajon tudnak valamit?

– Örülök nektek – mondtam végül. – De miért pont most?

Gábor elmosolyodott.

– Csak hiányoztál. Meg hát… hallottuk Zsuzsitól, hogy nem vagy jól mostanában.

Zsuzsi. Vajon ő mondott nekik valamit? Vagy csak ürügy?

Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és próbáltam visszaemlékezni az elmúlt évekre. Amióta meghalt az apjuk, minden megváltozott. Gábor külföldre ment dolgozni, Tamás pedig Pesten próbált szerencsét. Egyre ritkábban hívtak fel, aztán már csak ünnepekkor jelentkeztek. Zsuzsi viszont mindig itt volt nekem. Ő volt az egyetlen családtagom, aki nem felejtett el.

Másnap reggel Gábor már a konyhában várt.

– Anya, beszélhetnénk négyszemközt?

Leültünk. Láttam rajta az idegességet.

– Hallottuk, hogy el akarod adni a házat… vagy valami ilyesmi. Igaz ez?

Bumm. Ott volt. Nem is próbálták kerülgetni a forró kását.

– Nem eladni akarom – feleltem halkan –, hanem Zsuzsira íratom. Ő segít nekem mindenben.

Gábor arca elkomorult.

– De hát mi is a gyerekeid vagyunk! Miért nem szóltál nekünk erről?

– Mert ti nem voltatok itt – mondtam ki végül azt, amit évek óta magamban tartogattam. – Amikor szükségem lett volna rátok… amikor beteg voltam… amikor apát elvesztettük… mindig csak Zsuzsi volt mellettem.

Tamás is bejött közben.

– Anya, ez nem igazságos! Mi is dolgozunk, nem tudunk mindig itt lenni! De attól még szeretünk!

– Szerettek? – kérdeztem keserűen. – Akkor miért csak most jöttetek vissza? Miért pont most?

Csend lett. Csak a falióra kattogása hallatszott.

– Nézd – kezdte Gábor –, nem akarjuk elvenni tőled Zsuzsit. De ez a ház… ez a mi otthonunk is volt. Emlékszel még a karácsonyokra? A közös vacsorákra? Nem akarjuk elveszíteni ezt.

– Én már rég elveszítettem valamit – suttogtam. – Titeket.

Aznap délután Zsuzsi jött át. Látta rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem mindent. Ő csak csendben hallgatott, aztán megszorította a kezem.

– Néni, én sosem akartam semmit tőled. Ha úgy érzed, jobb lenne visszacsinálni mindent, én elfogadom.

De én tudtam: Zsuzsi szeretetből segít nekem. Nem vár érte semmit.

Este újra leültünk hármasban a fiaimmal.

– Anya – mondta Tamás –, adj még egy esélyt nekünk! Segítünk neked mostantól! Megígérjük!

Néztem őket. Láttam bennük azt a két kisfiút, akik egykor anyu ölébe bújtak félelemből vihar idején. De láttam bennük a felnőtt férfiakat is, akik évekig nem keresték az anyjukat.

– Nem tudom – mondtam őszintén –, hogy most mit higgyek nektek. Nem tudom, hogy tényleg engem akartok visszakapni… vagy csak azt, amit majd egyszer örökölhettek.

Csend lett megint. A könnyeim potyogtak.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bízni azokban, akik csak akkor jönnek vissza, amikor már késő?