Segítség! A férjem titkos lánya megjelent az ajtónknál – Mit tegyek most?

– Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bejárati ajtóban álltam, és egy fiatal lány nézett vissza rám. A szemei annyira hasonlítottak a férjeméhez, hogy szinte belém hasított a felismerés, mielőtt még megszólalt volna.

– Bocsánat, hogy csak így betoppanok… Én… én Gábor lánya vagyok. – A hangja csendes volt, de határozott. A nevét is elmondta: Dóra.

A világom egy pillanat alatt darabokra hullott. Gábor, a férjem, akivel húsz éve együtt vagyunk, akivel két gyereket neveltünk fel Zuglóban, soha nem említette, hogy lenne egy másik gyereke. Az agyam zakatolt: ez valami tévedés lehet. De ahogy Dóra ott állt, a tekintete, a tartása… minden azt sugallta, hogy igazat mond.

– Gábor! – kiáltottam be a lakásba. A férjem arca elsápadt, amikor meglátta Dórát. Egy pillanatig csak állt ott némán, aztán leült a lépcsőre, mintha minden ereje elhagyta volna.

– Anikó… – nézett rám bűnbánóan. – Meg tudom magyarázni.

De mit lehet erre mondani? Húsz év házasság után hogyan lehet megmagyarázni egy titkos gyereket? Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Gábor csak annyit mondott: „Minden akkor történt, mielőtt megismertelek. Az anyja sosem mondta el nekem, hogy megszületett.”

Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy sajnálom. Dóra másnap visszajött, és leültünk beszélgetni. Elmondta, hogy az anyja nemrég halt meg rákban, és a halálos ágyán árulta el neki, ki az apja. Dóra egész életében kereste az identitását, most pedig végre választ akart kapni.

A gyerekeim – Bence és Lilla – teljesen összezavarodtak. Bence dühös volt: „Apa hazudott nekünk!” Lilla inkább csendben sírt esténként. Én pedig próbáltam erős maradni, de minden este sírva zuhantam az ágyba.

A családunk széthullani látszott. Anyósom – Gábor édesanyja – amikor megtudta, csak ennyit mondott: „Ez a te dolgod, fiam. Oldd meg.”

A barátnőm, Zsuzsa azt tanácsolta: „Adj időt magadnak! Ez most mindenkinek sok.” De hogyan adjak időt magamnak, amikor minden nap együtt kell élnem ezzel az új valósággal?

Dóra próbált beilleszkedni. Hozott sütit, segített a házimunkában, de minden mozdulatában ott volt a feszültség. Egyik este odajött hozzám a konyhába:

– Anikó, nem akarok bajt okozni… Csak szeretném megismerni az apámat. És talán titeket is.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, miközben a könnyeimet nyeltem vissza.

Gábor próbált mindent helyrehozni. Elvitte Dórát sétálni a Városligetbe, beszélgettek órákon át. De közben éreztem, hogy köztünk egyre nagyobb a távolság. Minden kimondatlan szó ott lógott közöttünk.

Egy este összevesztünk:

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Nem tudtam! Ha tudtam volna… – vágott vissza.
– De most már tudod! És én is! Most mit csináljunk?

A szüleim is megtudták. Anyám csak annyit mondott: „Az élet néha igazságtalan. De az unokám az unokám.” Apám viszont hetekig nem szólt hozzám.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Márti kolléganőm egyszer félrehívott:
– Anikó, minden rendben otthon?
Csak annyit tudtam mondani: „Nem tudom.”

Azóta eltelt három hónap. Dóra néha nálunk alszik, néha visszamegy a nagynénjéhez Kispestre. Bence még mindig nehezen fogadja el őt, Lilla viszont lassan közeledik hozzá. Gábor mindent megtesz, hogy helyrehozza a hibáját – de vajon lehet-e ezt helyrehozni?

Éjszakánként azon gondolkodom: vajon én lennék túl szigorú? Vagy jogosan érzem magam elárulva? Lehet-e újraépíteni egy családot ennyi titok után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora titkot? Vagy ez már túl sok ahhoz, hogy valaha is újra egymásra találjunk?