Sebáldozat és árulás: Egy magyar család titkai, amik örökre megváltoztattak

– Miért mindig én? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a repedezett csempét. A szobában csend volt, csak a hűtő zúgása törte meg a gondolataimat. Anyám, Ilona, a nappaliban ült, és a tévét nézte, mintha semmi sem történt volna. A bátyám, Gábor, épp akkor csapta be maga mögött az ajtót – megint későn jött haza, és persze rám várt a vacsorakészítés.

– Zsuzsa, hol van a vacsora? – kiáltott be Gábor türelmetlenül.

– Az asztalon – válaszoltam fáradtan. – Melegítsd meg magadnak.

– Hát persze, mindig nekem kell mindent csinálni – morogta, és már csattogott is a mikróval.

Gyerekkorom óta azt tanították, hogy a család az első. Apám korán meghalt egy autóbalesetben, anyám pedig egyedül maradt velünk. Akkor azt hittem, hogy mindent meg kell tennem értük – főztem, takarítottam, tanultam, dolgoztam suli mellett is. Mindig azt mondták: „Majd ha nagy leszel, megháláljuk.”

Az évek teltek. Gábor sosem dolgozott igazán, mindig volt valami kifogása: „Nincs munka”, „Nem fizetnek eleget”, „Majd holnap keresek valamit.” Anyám mindent elnézett neki. Én pedig egyre mélyebbre süllyedtem a fáradtságban és a ki nem mondott haragban.

Aztán jött az első nagy törés: elvesztettem az állásomat. Egy kis könyvelőirodában dolgoztam Budapesten, de leépítés volt. Hazamentem, remegő kézzel nyitottam ki az ajtót.

– Kirúgtak – mondtam halkan.

Anyám csak legyintett: – Majd találsz másikat. Addig is főzz valamit, Gábor éhes lesz.

Akkor először éreztem azt, hogy nem számítok. Hogy csak egy eszköz vagyok ebben a házban.

Egy hónapig próbáltam új munkát találni. Reggelente állásinterjúkra jártam, délután főztem, mostam, takarítottam. Gábor egész nap otthon volt, számítógépezett vagy aludt. Anyám panaszkodott mindenkinek: „Szegény Zsuzsa mennyit dolgozik!” De amikor segítséget kértem tőlük – csak vállvonogatás.

Egyik este összevesztünk.

– Nem bírom tovább! – kiabáltam anyámnak. – Miért csak én csinálok mindent?

– Mert te vagy az okosabb! – vágta rá. – Gábor nem olyan ügyes ezekben.

– De ő is felnőtt! Miért nem segít?

Anyám csak nézett rám üres tekintettel. Akkor értettem meg: sosem fog változni semmi.

A következő hónapban eladták a nagymama házát vidéken. A pénz fele engem illetett volna – legalábbis ezt ígérték gyerekkoromban. De amikor rákérdeztem, anyám csak ennyit mondott:

– Gábor most nehezebb helyzetben van, neki jobban kell a pénz.

Ott álltam a konyhában, könnyekkel a szememben. Az egész életemet nekik adtam – és most semmit sem kaptam vissza.

Aznap este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Zsuzsa, te ezt nem hagyhatod! – mondta dühösen. – Állj ki magadért!

De hogyan? Hogyan állhatnék ki magamért azokkal szemben, akiknek mindent odaadtam?

Az éjszaka közepén felkeltem. Bementem Gábor szobájába.

– Beszélni akarok veled – mondtam halkan.

– Most? Fáradt vagyok – morogta.

– A nagymama pénzéről van szó. Szeretném tudni, miért nem kaptam belőle semmit.

Gábor vállat vont: – Anyu mondta, hogy most nekem kell jobban. Majd ha lesz több pénz, visszaadom.

– De hát ez nem igazságos! – sírtam el magam.

– Az élet nem igazságos – felelte ridegen.

Aznap éjjel eldöntöttem: elköltözöm. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Katához. Anyám sírt, könyörgött, hogy maradjak. De nem tudtam tovább ott maradni.

Az első hetek nehezek voltak. Új munkát kerestem, albérletet fizettem Katával közösen. De minden este sírtam: hiányzott a családom, mégis tudtam, hogy helyesen döntöttem.

Eltelt egy év. Anyám ritkán hívott fel; Gábor soha. Néha hallottam róluk ismerősöktől: még mindig ugyanazok a problémák, ugyanazok a kifogások.

Én viszont lassan újra megtanultam örülni az életnek. Megismertem egy kedves férfit is, Tamást; ő sosem használta ki a jószívűségemet.

A múlt sebei azonban még mindig fájnak néha. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni? Meg lehet-e bocsátani azoknak, akik ennyire megbántottak?

Ti mit tennétek az én helyemben? Visszamennétek valaha azokhoz, akik elárulták a bizalmatokat?