Nikolett ébredése: Egy menyasszony menekülése egy pimasz családtól – Vajon mi az igazi boldogság ára?

– Nikolett, kelj már fel, mindjárt itt a fodrász! – hallottam anyám hangját, ahogy berontott a szobámba. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsben. Ma lenne az esküvőm Oskárral, de valami nem hagyott nyugodni. Az éjszaka közepén felriadtam, és csak bámultam a plafont: vajon tényleg ezt akarom?

Az egész házban feszültség vibrált. A nappaliban már ott ült Oskár anyja, Ilona néni, aki mindig mindent jobban tudott. – Nikolettkém, ugye nem felejtetted el, hogy nálunk a családi ebédeken kötelező a jelenlét? – szólt oda nekem, miközben a kávéját kavargatta. – És persze a vasárnapi templom sem maradhat el! – tette hozzá, mintha csak mellékesen lenne fontos.

Anyám rám nézett, mintha azt mondaná: „Tűrd csak el, ez az élet rendje.” De én egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Oskár az utóbbi hetekben is furcsán viselkedett. Egyre többször mondta: „Majd anyám megmondja, hogy legyen.” Mintha nem is velem tervezné az életét, hanem az anyjával.

A fodrász közben nekilátott a hajamnak. – Gyönyörű menyasszony lesz belőled – mondta mosolyogva. De én csak a tükörbe bámultam, és egy idegen lányt láttam visszanézni. Vajon tényleg ez vagyok én?

Aztán megérkezett Oskár is. – Szia, Nikó! – csókolt volna arcon, de félrefordítottam a fejem. – Mi bajod van? – kérdezte halkan.

– Oskár, beszélnünk kellene. Nem érzem jól magam ebben az egészben. Túl sok minden történik körülöttünk, és úgy érzem, elveszítem önmagam.

Oskár idegesen nevetett. – Ne butáskodj már! Ez csak az esküvői stressz. Majd elmúlik.

De nem múlt el. Sőt, ahogy közeledett az időpont, egyre inkább úgy éreztem, hogy csapdába estem. A templomban már ott álltak mind: Oskár családja, akik mindent irányítani akartak; az én szüleim, akik csak azt akarták, hogy végre férjhez menjek; és a barátaim, akik nem értették, miért vagyok ennyire feszült.

A szertartás előtt Ilona néni odajött hozzám a sekrestyében. – Nikolettkém, remélem tudod, hogy mostantól hozzánk tartozol. Nálunk nincsenek külön utak. Amit mi mondunk, az lesz.

Ekkor valami eltört bennem. Hirtelen rájöttem: ha most igent mondok, soha többé nem lehetek önmagam. Oskár csak állt mellettem, és nem szólt semmit. Nem védett meg, nem állt ki mellettem.

– Bocsánatot kérek – mondtam halkan, majd kiszaladtam a sekrestyéből. Hallottam mögöttem a döbbent suttogást: „Nikolett megőrült!” „Mi lesz most?”

A templom előtt levegő után kapkodva álltam meg. A barátnőm, Zsófi rohant utánam. – Nikó! Mit csinálsz? Mindenki bent vár!

– Nem tudom megtenni – zokogtam fel. – Nem tudok úgy élni, hogy minden lépésemet mások irányítják.

Zsófi átölelt. – Akkor ne tedd! Ez a te életed!

A szüleim is kijöttek végül. Anyám arca sápadt volt a dühtől és szégyentől. – Nikolett! Mit művelsz? Az egész falu erről fog beszélni!

– Inkább beszéljenek erről, mint arról, hogy boldogtalan vagyok egy életen át – feleltem remegő hangon.

Oskár csak állt az ajtóban, és nézett rám üres tekintettel. Nem jött oda hozzám. Nem mondta azt, hogy szeret és mellettem áll.

Hazamentem Zsófival. Otthon levettem a menyasszonyi ruhát, és csak ültem az ágyamon zokogva. De valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem.

Másnap reggel Ilona néni felhívott. – Remélem tudod, hogy ezzel mindent tönkretettél! Soha nem fogsz ilyen jó férjet találni!

– Lehet – válaszoltam csendesen –, de legalább önmagam maradok.

Azóta eltelt egy év. Mindenki máshogy emlékszik arra a napra: van, aki szerint gyáva voltam; mások szerint bátor. Én csak azt tudom: akkor először hallgattam igazán a szívemre.

Vajon tényleg ilyen nehéz kiállni magunkért? És ha igen: miért várja el tőlünk mindenki, hogy inkább boldogtalanul éljünk csak azért, hogy megfeleljünk másoknak?