Nem sétáltam az oltárig: Amíg az esküvőnket terveztük, a vőlegényem és az apja titokban eladták a közös otthonunkat

– Eszter, beszélnünk kell – mondta anyám remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben egy csésze kihűlt kávéval. Az arca sápadt volt, szemeiben aggodalom csillogott. Aznap reggel még azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az lesz, hogy milyen színű szalvétát válasszak az esküvői asztalokra.

A telefonom rezgett. Gábor neve villogott rajta. Felvettem.

– Szia, szerelmem! – próbáltam vidámnak tűnni. – Megnézted már a meghívókat?

– Eszter… – hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben. – Ma este találkoznunk kell. Fontos.

A gyomrom összeszorult. Az utóbbi hetekben Gábor furcsán viselkedett. Egyre többet beszélt az apjával, Lajossal, aki mindig is túlzottan beleszólt mindenbe. A lakás, amit közösen vettünk Zuglóban, Gábor nevére került, de sosem gondoltam volna, hogy ez baj lehet.

Este Gábor merev arccal ült le mellém a parkban.

– Eszter, van valami, amit el kell mondanom. Apa… meg én… eladtuk a lakást.

Először nem értettem. Csak néztem rá, mintha idegen lenne.

– Mit jelent az, hogy eladtátok? A mi otthonunkat? Ott terveztük az életünket! Ott lesz az első karácsonyunk! – kiabáltam rá, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Sajnálom – suttogta. – Apa szerint most jó áron lehet eladni. Tartozásai vannak… és… én nem tudtam nemet mondani neki.

– És én? Én nem számítok? – zokogtam. – Mi lesz velünk?

Gábor csak lehajtotta a fejét. Nem volt válasza.

Aznap este hazamentem anyámhoz. Ő már mindent tudott. Lajos felhívta apámat, hogy „tájékoztassa” őket az üzletről. Apám dühösen csapta le a telefont.

– Ezek után még hozzá akarsz menni? – kérdezte anyám könnyes szemmel.

Nem tudtam válaszolni. Az egész világom összeomlott. Az esküvői ruhám ott lógott a szekrényben, de már nem jelentett semmit.

Másnap Gábor próbált magyarázkodni.

– Eszter, kérlek! Nem akartalak megbántani! Majd veszünk másik lakást!

– És ha legközelebb is csak úgy döntesz valamiről? Hogy bízhatnék benned ezek után? – kérdeztem remegő hangon.

A barátnőim mind azt mondták: „Jobb most megtudni, mint tíz év múlva.” De én csak azt éreztem, hogy minden álom szertefoszlott.

Az esküvőt lemondtuk. A családok között feszültség támadt. Anyám hetekig nem tudott aludni, apám minden este csendben ült a tévé előtt. Gábor anyja sírva hívott fel: „Eszterkém, ne haragudj rájuk! Lajos mindig ilyen volt…”

De én már nem tudtam megbocsátani. A bizalom egyszer törik el igazán.

Munkahelyemen is mindenki kérdezgetett: „Na, mikor lesz az esküvő?” Csak mosolyogtam és azt hazudtam: „Elhalasztottuk.” Senkinek sem akartam elmondani az igazat.

Hetek teltek el. Egy este Gábor megjelent nálunk. Anyám ajtót sem akart nyitni neki.

– Eszter, kérlek! Adj még egy esélyt! Megváltozom! – könyörgött.

– Nem tudok többé bízni benned – mondtam ki végül halkan.

Azóta is sokszor gondolkozom: vajon hol rontottuk el? Miért fontosabb egyeseknek a pénz vagy a családi elvárások, mint a szeretet és az őszinteség?

Most újra albérletben élek egy barátnőmmel Újbudán. Minden nap tanulom újra önmagamat és azt, hogy hogyan lehet újra hinni valakiben.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e valaha újra bízni valakiben egy ilyen árulás után?