„Nem az apjuk vagyok?” – Egy magyar apa drámai története a DNS-teszttel és a család széthullásával
– Nem értem, miért kell ezt csinálnod, Gábor! – kiabálta Éva, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A két gyerek, Bence és Lili, döbbenten néztek rám, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Csak szeretném tudni… biztosra akarok menni – mondtam halkan, de a hangom remegett. Az utóbbi hónapokban egyre több kétely gyötört. Bence barna szemei, Lili göndör haja… mindkettőjükben láttam valamit, ami nem illett hozzám vagy Évához. A barátaim ugratásai, anyám félmondatos megjegyzései – mind-mind beférkőztek a fejembe.
A DNS-teszt ötlete először csak viccnek tűnt. De aztán egy este, amikor Éva későn jött haza, és furcsán viselkedett, eldöntöttem: megcsináltatom. A mintavétel gyors volt, a várakozás viszont maga volt a pokol.
A borítékot egyedül bontottam fel a hálószobában. „Nem egyezik.” A papír rideg szavai mintha pofon vágtak volna. Nem vagyok az apjuk. A világom összedőlt.
– Hazudsz! – ordította Éva, amikor megmutattam neki az eredményt. – Ez valami tévedés! Te vagy az apjuk!
– Akkor magyarázd meg ezt! – csaptam le az asztalra a papírt. A gyerekek sírni kezdtek. Bence hozzám rohant, átölelt.
– Apa, én nem akarom, hogy elmenj! – zokogta.
Aznap este egyedül aludtam a kanapén. Éva bezárkózott a hálószobába, a gyerekek pedig összebújva sírtak. Másnap ügyvédhez mentem. Nem tudtam mást tenni: elindítottam az apasági per eljárását. A családunk darabokra hullott.
A bíróságon mindenki minket nézett. Az ügyvédem kérdezett:
– Gábor úr, biztos benne, hogy nem történt laborhiba?
– Kétszer is megcsináltattam a tesztet – válaszoltam fásultan.
Éva sírt, könyörgött, hogy higgyek neki. De hogyan higgyek? A bizonyíték ott volt feketén-fehéren.
A per hónapokig tartott. Közben a munkahelyemen is pletykák kezdtek terjedni. A főnököm félrehívott:
– Gábor, minden rendben otthon? Nagyon megváltoztál…
Nem tudtam mit mondani. Minden reggel úgy keltem fel, hogy nem tudom, ki vagyok. Egy idegen lettem saját magamnak is.
A gyerekek egyre zárkózottabbak lettek. Lili rajzolt egy képet: négyen voltunk rajta, de én csak halvány sziluettként szerepeltem. Bence nem szólt hozzám napokig.
Egy nap Éva anyja keresett meg titokban:
– Gábor, Éva sosem csalt meg téged. Valami más lehet a háttérben…
Először dühös lettem rá is. De aztán elgondolkodtam: tényleg minden ilyen egyszerű lenne? Lehet, hogy valami orvosi magyarázat van?
Újabb vizsgálatok következtek. Egy fiatal genetikus orvos, dr. Farkas Zsófia vette kézbe az ügyet.
– Gábor, hallott már a kimérizmusról? – kérdezte egy nap.
– Miről?
– Ez egy ritka genetikai állapot. Előfordulhat, hogy önnek kétféle DNS-e van: az egyik a vérében, a másik a spermájában…
A vizsgálatok kimutatták: valóban kiméra vagyok. A testem két különböző genetikai állományból állt össze még magzati korban – ezért nem egyezett a DNS-em a gyerekeimével.
Amikor ezt megtudtam, sírva fakadtam. Hónapok óta vádoltam Évát, eltaszítottam magamtól a gyerekeimet… mindezt egy genetikai rejtély miatt.
Hazamentem. Éva az ajtóban állt, karikás szemekkel.
– Megbocsátasz nekem? – kérdeztem halkan.
Ő csak annyit mondott:
– Te tudsz nekem megbocsátani?
A gyerekek lassan visszafogadtak az életükbe. De valami örökre megváltozott bennünk. A bizalom törékeny lett, mint egy vékony üvegpohár.
Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon hány család esik szét félreértések és titkok miatt? Mi lett volna, ha nem keresem tovább az igazságot? És vajon lehet-e újra teljes egy család ennyi fájdalom után?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora sebek után?”