Mit tegyek most? A fiam jövőbeli apósát már részegen köszöntöttük – Miért választotta a fiam a legrosszabb lehetőséget?

– Anyu, kérlek, viselkedj normálisan! – suttogta a fiam, Gergő, miközben a bejárati ajtó előtt álltunk, kezemben egy üveg borral, amit ajándékba hoztam. A tenyerem izzadt, a szívem vadul vert. Tudtam, hogy ez a találkozó mindent eldönthet. A fiam menyasszonya, Zsófi családjánál voltunk először hivatalosak vacsorára.

Az ajtó kinyílt, és ott állt Zsófi apja, Lajos. Már az első pillanatban megcsapott az alkohol szaga. Szemei vörösek voltak, mozdulatai bizonytalanok. – Jó estét kívánok! – mondta túl hangosan, miközben rám vigyorgott. Gergő zavartan lesütötte a szemét. Zsófi anyja, Ildikó próbált menteni a helyzeten: – Gyertek be gyorsan, ne ácsorogjatok itt! – mondta, de a hangja remegett.

A nappaliban mindenki feszült volt. Lajos már a harmadik pálinkáját töltötte magának, miközben harsányan mesélt régi vadásztörténeteket. Gergő egyre sápadtabb lett, én pedig próbáltam udvariasan mosolyogni, de belül forrtam a dühtől és a csalódottságtól. Hogy engedheti meg magának valaki ezt az első találkozón? Hogy akarhatja Zsófi ezt az embert apjának az unokáim számára?

A vacsora alatt Lajos egyre hangosabb lett. Egyszer csak rám nézett és azt mondta: – Na, Juditka, maga biztosan nem ilyen unalmas anyós lesz! – majd felnevetett. A villa megállt a kezemben. Gergő rám pillantott, mintha könyörögne: ne szólj vissza! De nem bírtam tovább.

– Lajos úr, talán jobb lenne, ha egy kicsit visszafogottabban ünnepelnénk – mondtam halkan, de határozottan. Csend lett. Zsófi arca elvörösödött, Ildikó zavartan piszkálta a szalvétát. Lajos csak legyintett: – Ugyan már, nálunk ez így szokás! Egy kis pálinka senkinek sem ártott még!

Az este hátralévő része kínos csendben telt. Hazafelé Gergő nem szólt hozzám. Otthon aztán kitört belőle:

– Miért kellett ezt csinálnod? Miért nem tudsz egyszerűen elfogadni valakit úgy, ahogy van? Nekem Zsófi fontosabb, mint az ő apja!

– De Gergő! Gondolj bele! Ha egyszer gyerekeitek lesznek… milyen példát mutat majd nekik ez az ember? Nem akarom, hogy az unokáim ilyen környezetbe kerüljenek!

– Te mindig csak másokon akarsz segíteni, de a saját családodat nem tudod elfogadni! – vágta hozzám dühösen.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Az egész életemet annak szenteltem, hogy másokon segítsek. Gyermekotthonokba jártam ajándékokat vinni, adományoztam, önkénteskedtem. Mindig azt hittem, hogy ha elég jót teszek, akkor a saját családom is boldog lesz. Most viszont úgy tűnt, hogy éppen én vagyok az akadálya Gergő boldogságának.

Az elkövetkező napokban Gergő kerülte a társaságomat. Zsófi is ritkábban jött át hozzánk. Egy este aztán váratlanul megjelent nálam Ildikó.

– Judit, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Ildikó szemei karikásak voltak.

– Tudom, hogy Lajos problémás ember – kezdte halkan –, de hidd el, Zsófi egész életében próbált megfelelni neki… és most boldog lenne végre egy olyan családban is, ahol szeretik és elfogadják.

– De mi lesz így Gergővel? Mi lesz az unokáimmal? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mi sem vagyunk tökéletesek – sóhajtott Ildikó. – De talán együtt könnyebb lesz… Talán ha látja, hogy támogatjuk őket, Lajos is változik majd.

Nem tudtam mit mondani. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én vagyok túl szigorú? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem a fiamat?

Néhány nap múlva Gergő hazajött és leült mellém.

– Anya… Szeretném, ha támogatnál minket. Tudom, hogy félsz… de én Zsófit választottam. És ha te nem tudod elfogadni az ő családját… akkor lehet, hogy nélküled kell továbbmennünk.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megöleltem Gergőt.

– Szeretlek fiam… Csak azt akarom, hogy boldog légy…

Most itt ülök egy üres lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lenne mindent elfogadni úgy, ahogy van? Vagy harcoljak tovább azért, amiben hiszek? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon hol van a határ a szeretet és az aggódás között?