„Minden hónapban titokban pénzt ad a fiam – csak azt kéri, soha ne mondjam el a feleségének” – Egy magyar anya vallomása

– Anya, kérlek… csak azt kérem, soha ne mondd el ezt Zsófinak! – Balázs hangja remegett, miközben a borítékot a kezembe nyomta. A konyhában álltunk, a régi, kopott asztalnál, ahol annyi mindent megbeszéltünk már az évek során. A borítékban ott lapult az a pénz, amit minden hónapban titokban adott nekem. Tudtam, hogy nem lenne szabad elfogadnom, de amikor ránéztem, csak azt láttam: a fiam aggódik értem.

Egyedül neveltem fel Balázst, miután az apja elhagyott minket. Akkoriban még csak hároméves volt, és én huszonnyolc. A világ összes terhe rám szakadt, de valahogy mindig talpra álltam. A nagynéném kis zuglói lakását örököltem meg – abban húztuk meg magunkat, szerényen, de szeretetben. Balázs mindig jó gyerek volt: szorgalmas, érzékeny, és sosem panaszkodott. Amikor egyetemre ment, minden forintot félretettem, hogy segíthessem. Most harmincéves, sikeres informatikus egy nagy cégnél, és már két éve házas Zsófival.

Az első borítékot tavaly kaptam tőle. Akkoriban elvesztettem a munkámat a könyvtárban – leépítés volt, nem tehettem semmit. Próbáltam újra elhelyezkedni, de ötvenöt évesen már nem kapkodnak utánam. Balázs azonnal észrevette rajtam a feszültséget. Egyik este átjött, leült mellém, és azt mondta: „Anya, szeretném, ha nem aggódnál a pénz miatt.” Tiltakoztam, de ő csak mosolygott: „Nekem most már van miből adnom.”

Azóta minden hónapban ugyanaz a jelenet: egy boríték, egy gyors ölelés, és a kérés: „Ne mondd el Zsófinak!” Eleinte nem értettem, miért kell titkolni ezt a felesége előtt. Zsófi kedves lány, bár sosem voltunk igazán közel egymáshoz. Mindig éreztem rajta némi távolságtartást – talán úgy gondolta, túl szoros a kapcsolatom Balázzsal.

A múlt héten azonban minden megváltozott. Egy szombat délután váratlanul becsöngetett hozzám Zsófi. Láttam rajta, hogy ideges – a szeme vörös volt a sírástól.

– Erzsi néni… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk az asztalhoz. Zsófi sokáig hallgatott, majd kibökte:

– Balázs mostanában olyan furcsán viselkedik. Titkolózik előttem… Nem tudom, mi történik vele. Ön tud valamit?

A szívem hevesen vert. Hazudjak neki? Vagy mondjam el az igazat? Végül csak annyit mondtam:

– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi komoly baj.

Zsófi azonban nem hagyta annyiban.

– Erzsi néni… én mindent tudok. Megtaláltam az egyik borítékot a kabátzsebében.

A világ megállt egy pillanatra. Zsófi arca kemény volt.

– Miért nem mondta el nekem? Miért kell titkolni ezt? – kérdezte remegő hangon.

Próbáltam magyarázkodni:

– Zsófi, én sosem akartam közétek állni… Csak annyira nehéz volt mostanában…

– De miért nem szóltak nekem? Miért nem beszélünk erről őszintén? – tört ki belőle.

Balázs este átjött. Zsófi már ott várt rá nálam. A veszekedés elkerülhetetlen volt.

– Balázs! Miért nem mondtad el nekem? – kiabálta Zsófi.

– Mert tudtam, hogy aggódni fogsz! – vágta rá Balázs. – Nem akartam terhet rakni rád…

– De így is terhet raksz rám! Most úgy érzem, mintha kívülálló lennék a saját házasságomban!

Én csak ültem ott némán. A két legfontosabb ember az életemben egymásnak feszült miattam. Minden szó egy újabb sebet ejtett rajtunk.

Aznap este Zsófi sírva ment haza. Balázs sokáig maradt még nálam. Csak ültünk egymás mellett csendben.

– Anya… mindent elrontottam? – kérdezte halkan.

Megfogtam a kezét.

– Nem te rontottad el. Mindannyian hibáztunk egy kicsit…

Azóta sem beszéltem Zsófival. Balázs próbálja helyrehozni a dolgokat otthon. Én pedig minden este azon gondolkodom: vajon helyes volt-e elfogadnom tőle azt a pénzt? Vagy ezzel csak újabb falakat húztam közénk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amiket jobb lett volna sosem elfogadni?