Menekülés az éjszakában: Amikor a barátság is cserbenhagy

– Anya, fázom… – suttogta Bence, miközben szorosan magához húzta a kabátját. Mellette Luca már félig elaludt, fejét az ölembe hajtotta. A lépcsőház csendje szinte fojtogató volt, csak néha hallatszott egy-egy liftzúgás vagy ajtócsapódás. Az órámra néztem: hajnali kettő múlt. Vajon hányan ülnek most így valahol Magyarországon, két gyerekkel, egyetlen bőrönddel, menekülve attól, akit valaha szerettek?

A férjem, Gábor, már évek óta nem volt az az ember, akibe beleszerettem. Először csak szavakkal bántott: „Semmirekellő vagy, Zsuzsa! Nézz már magadra!” – vágta a fejemhez nap mint nap. Aztán jöttek a pofonok, a lökések, a törött poharak. Mindig azt hittem, majd megváltozik. Hogy csak rossz napja van. Hogy miattam ilyen. De ma este, amikor Bencét is meglökte, valami eltört bennem.

A gyerekek pizsamában voltak, amikor sietve összepakoltam pár ruhát és a legfontosabb iratokat. „Csendben!” – súgtam nekik, miközben kilopóztunk a lakásból. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az utcán hideg szél fújt, de nem törődtem vele. Csak egy helyre gondoltam: Agihoz kell mennünk.

Agnest tizennégy éve ismertem meg az egyetemen. Együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, együtt nevettünk a legnagyobb baklövéseinken. Mindig azt mondta: „Zsuzsa, ha baj van, hozzám mindig jöhetsz.” Most tényleg baj volt. Remegő kézzel tárcsáztam a számát.

– Szia… Agi… én vagyok… – suttogtam a telefonba.
– Zsuzsa? Mi történt? – hallottam meg az aggódó hangját.
– Eljöttem Gábortól… itt vagyok a házatok előtt… beengednél minket? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

Pár perc múlva nyílt az ajtó – de nem Agi állt ott, hanem a férje, Pali.
– Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte ridegen.
– Pali… kérlek… csak egy éjszakára…
– Nem lehet! Nem keverem bele a családomat a ti dolgotokba! Menjetek el! – mondta, és becsapta az ajtót.

Agi hangját hallottam bentről:
– Pali! Engedd be őket! Zsuzsa a barátnőm!
De Pali hajthatatlan volt. Az ajtó zárja kattanva jelezte: nincs tovább.

Ott maradtunk a lépcsőházban. A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam erős maradni. „Nem sírhatsz most!” – ismételgettem magamban. De belül összetörtem. Hogy lehet az, hogy egy barátság ennyit ér? Hogy lehet az, hogy egy férfi dönthet arról, ki érdemel segítséget?

Az éjszaka lassan telt. Luca álmában is nyöszörgött: „Anya… ne hagyj itt…” Bence próbált hős lenni: „Majd én vigyázok rád és Lucára!” – mondta halkan. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Próbáltam gondolkodni: kihez fordulhatnék még? Az anyám vidéken él, beteges, nem terhelhetem ezzel. A testvérem Németországban dolgozik. A szomszédaink közül senkivel sem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyet kérhetnék tőlük. Egy pillanatra megfordult a fejemben: vissza kellene mennem Gáborhoz? De aztán Bence arcára néztem – még mindig ott volt rajta az este nyoma –, és tudtam: nincs visszaút.

Az idő mintha megállt volna. Hallottam, ahogy Agi halkan sír az ajtó mögött. Tudtam, hogy ő is szenved emiatt. De mit tehet egy nő, ha a férje nemet mond? Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan maradnak csendben egy család békéjéért?

Hajnali négykor végül felálltam.
– Gyerekek… menjünk innen…
Nem tudtam még hova, csak azt tudtam: nem maradhatunk itt.

Az utcán már világosodott. Egy hajléktalan férfi ült a padon.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.
– Csak egy kis melegség kellene…
Ő odébb húzódott a padon, helyet csinált nekünk.
– Tudod – mondta –, néha azok segítenek igazán, akiktől sosem várnád.

Ott ültem két gyermekemmel egy padon Budapesten, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen közönyös lett ez a világ? Vagy csak rossz emberektől vártam segítséget?

Most is csak azt kérdezem magamtól: vajon lesz még valaha otthonunk? És ha igen – ki lesz ott velünk igazán?