Majdnem átutaltam a pénzt a lakásra, de a lányom kitört – és igaza volt: Egy magyar anya története válás, csalás és újrakezdés között

– Anya, ne csináld! – kiáltotta Luca, miközben remegő kézzel tartotta a telefonomat, amin épp az utalást akartam elindítani. A szívem hevesen vert, a szám kiszáradt. Már csak egy gombnyomás választott el attól, hogy minden megtakarításomat átutaljam egy idegennek.

A nevem Farkas Patrícia, negyvenéves vagyok, és tízéves lányommal, Lucával próbálok talpra állni azután, hogy a férjem, Gábor tavaly elhagyott minket. Azóta minden nap egy harc: a munkahelyemen könyvelőként próbálok helytállni, otthon pedig igyekszem erős maradni Luca előtt, aki azóta is minden este megkérdezi: „Apa tényleg nem jön már vissza?”

A válás után hónapokig albérletben laktunk Zuglóban, egy penészes garzonban. Minden hónap végén számoltam a forintokat: mennyi marad a fizetésből, mennyi megy el a rezsire, mennyi marad Lucának iskolára, ruhára. Minden fillért félretettem, amit csak tudtam. Aztán végre összegyűlt annyi pénz, hogy legalább egy kis egyszobás lakást vehessünk valahol a külvárosban.

Hetekig böngésztem az ingatlanhirdetéseket. A legtöbb lakás vagy túl drága volt, vagy olyan állapotban, hogy még a patkányok is menekültek volna belőle. Egyik este feltettem egy hirdetést a Facebook Marketplace-re: „Egyedülálló anya keres megfizethető lakást kislányával.” Másnap reggel már ott várt az üzenet: „Szia Patrícia! Én vagyok Kovács Katalin, van egy eladó lakásom Kőbányán. Ha érdekel, írj!”

Katalinnal gyorsan megbeszéltünk egy találkozót. A lakás kívülről egész jónak tűnt: panelház, de legalább tiszta lépcsőház, csendes környék. Belül is rendben volt – legalábbis első ránézésre. Katalin kedves volt, sokat mosolygott, és azt mondta: „Tudom, milyen nehéz egyedül anyának lenni. Nekem is van két fiam.” Ez valahogy megnyugtatott.

Aztán jött az alku. Katalin azt mondta, sokan érdeklődnek, de ha most azonnal le tudom foglalózni a lakást – 5 millió forintot kér –, akkor nekünk adja. Nem volt ügyvéd, nem volt szerződés – csak egy papírfecni, amin annyi állt: „Foglaló átvétele.”

Hazamentünk Lucával. Egész este azon gondolkodtam: mi van, ha ez az utolsó esélyünk? Mi van, ha holnap már más viszi el? Luca csendben rajzolt az asztalnál. Egyszer csak megszólalt:
– Anya, miért olyan ideges vagy?
– Nem vagyok ideges, csak… nagy döntés ez.
– Nekem nem tetszik az a néni – mondta halkan.
– Miért nem?
– Mert amikor kérdeztem tőle, hogy hol van a kutyája (mert azt mondta, van), akkor azt mondta, hogy meghalt. De előtte azt mondta, hogy most sétáltatja. Hazudott neked is?

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem. Másnap reggel Katalin újra írt: „Ma utalod? Mert más is jönne megnézni.” A gyomrom görcsbe rándult. Felhívtam anyámat tanácsért.
– Ne utalj semmit ügyvéd nélkül! – mondta határozottan. – Ma már mindenki csal!

De én annyira akartam hinni Katalinnak. Elmentem a bankba Lucával. Ott ültem a pultnál, kezemben a telefon. Luca mellettem ült és nézett rám nagy barna szemeivel.
– Anya, kérlek! Ne csináld! – suttogta újra.
A kezem remegett. Ekkor hirtelen eszembe jutott minden: Gábor hányszor hazudott nekem éveken át; hányszor hittem el valamit csak azért, mert annyira akartam hinni benne.

Letettem a telefont.
– Igazad van – mondtam Lucának.
Hazamentünk. Aznap este újra írtam Katalinnak: „Mégsem tudom most utalni.” Erre ő azonnal letiltott mindenhol.
Másnap olvastam egy cikket: „Lakásvásárlási csalók új trükkjei Budapesten.” A cikkben ott volt Katalin fényképe is.

Összeomlottam. Sírtam – de nem csak magam miatt. Hanem azért is, mert majdnem elvesztettem mindent, amit Lucával együtt felépítettünk. És azért is sírtam, mert rájöttem: a lányom bölcsebb nálam.

Azóta is albérletben élünk – de már nem bízom vakon senkiben. És minden este megköszönöm Lucának:
– Te mentettél meg minket.
Ő csak mosolyog és azt mondja:
– Csak figyeltem rád.

Vajon hányan jártak már így? Hányan hiszik el azt, amit annyira szeretnének igaznak tudni? És vajon mikor tanuljuk meg végre hallgatni arra, aki igazán fontos nekünk?