„Írd át minden vagyont rám! Miért hiszel neki? Át akar verni!” – Egy magyar család széthullásának története egy anya szemével

– Nem fogom aláírni, Gergő! – remegett a hangom, miközben a konyhapultba kapaszkodtam. A teavíz már rég felforrt, de nem volt erőm leönteni a filtert. A fiam ott állt velem szemben, arca vörös volt a dühtől, szemeiben valami idegen csillogás. – Miért nem érted meg, hogy csak jót akarok neked? – kérdeztem halkan.

– Mert nem hiszek neked, anya! – kiabálta vissza. – Mióta apu elment, csak magaddal törődsz! Most meg ez a nő… – Gergő ökölbe szorította a kezét. – Tudom, hogy át akar verni téged! Ha nem írod át rám a lakást, mindent elveszítesz!

A szívem összeszorult. Néhány hónapja még együtt vacsoráztunk mindannyian: én, a férjem, Gergő és a kislányom, Lili. Most pedig csak ketten maradtunk Lilikével ebben a túl nagy lakásban, ahol minden sarokban ott visszhangzik a múlt boldogsága.

A férjem, Tamás, egy februári estén hívott fel. A hangja hideg volt és távoli. „Nem jövök haza többet, Zsuzsa. Sajnálom. Szerelmes lettem.” Nem kérdezett semmit, nem magyarázkodott. Csak letette. Aznap este órákig ültem a sötétben, Lili már aludt, Gergő pedig a szobájába zárkózott. Tudtam, hogy Tamásnak van valakije – hónapok óta éreztem –, de azt hittem, majd elmúlik. Hogy majd visszatalál hozzánk.

Azóta minden megváltozott. Gergő bezárkózott magába, egyre többet lógott az iskolából, és esténként dühösen csapkodta az ajtót. Lili csak annyit kérdezett: „Apa mikor jön haza?” Én pedig nem tudtam mit mondani neki.

Aztán megjelent Éva. Egy régi barátnőm volt az egyetemről, akivel évek óta nem beszéltem. Egy véletlen találkozás után újra felvette velem a kapcsolatot. Segített Lilit oviba vinni, néha főzött nekünk, és meghallgatott, amikor már úgy éreztem, mindjárt összeroppanok.

Gergő azonban sosem kedvelte Évát. Szerinte túl sokat kérdez, túl sokat van nálunk. Egyik este aztán robbant a bomba: Gergő megtalálta az asztalon az ügyvédi papírokat, amiket Éva ajánlott fel átnézésre – csak hogy biztos legyek benne, minden rendben van a válás után járó vagyonmegosztással.

– Ez az egész csak átverés! – ordította Gergő. – Éva ki akarja csalni tőled a lakást! Miért hiszel neki? Miért nem nekem hiszel?

– Gergő… – próbáltam nyugtatni –, Éva csak segíteni akar. Nem akar semmit elvenni tőlünk.

– Akkor miért akarja, hogy aláírj valamit? – vágott közbe. – Ha tényleg szeretsz minket, írd át minden vagyont rám! Akkor legalább biztos lehetek benne, hogy nem veszítek el mindent!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hogy jutottunk idáig? Hogy lehet az, hogy a saját fiam ellenségként néz rám? Vajon tényleg hibáztam? Túl gyorsan engedtem be Évát az életünkbe? Vagy csak Gergő nem tudja feldolgozni az apja árulását?

Aznap este Lili sírva ébredt fel: „Anya, miért kiabáltok?” Átöleltem őt, és próbáltam elaltatni, de közben magam is sírtam csendben.

Másnap reggel Gergő már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott: „Ne keress! Majd jelentkezem.” Az iskolából hívtak fel délután: Gergő nem ment be órára. Kétségbeesetten telefonáltam végig a barátait, de senki sem tudott róla semmit.

Éva próbált vigasztalni: „Adj neki időt! Most nagyon haragszik rád és az apjára is.” De én csak ültem a konyhában és bámultam a teáscsészét.

Két nap múlva Gergő hazajött. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Anya… sajnálom – mondta halkan. – Félek attól, hogy elveszítelek téged is.

Átöleltem őt, és akkor először éreztem azt, hogy talán még van remény.

De a bizalom már nem volt ugyanaz. Minden nap attól tartok, hogy újra elveszítek valakit. Hogy Éva tényleg csak kihasznál? Hogy Gergő sosem fog megbocsátani nekem? Hogy Lili egyszer majd azt kérdezi: „Miért ment tönkre a családunk?”

Most itt ülök egyedül a konyhában, Lili már alszik. A teám kihűlt. Nézem a sötét ablakot és azon gondolkodom: vajon lehet-e még újrakezdeni? Vagy örökre elveszítettem azt, ami igazán fontos volt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? És lehet-e újra bízni valakiben azok után, hogy minden darabokra hullott?