Húsz év hazugság: Egyetlen telefonhívás mindent lerombolt – A férjem kettős élete a magyar valóságban
– Ki az? – kérdeztem fáradtan, miközben a mobilom kijelzőjén egy ismeretlen szám villogott. Este fél tíz volt, a gyerekek már aludtak, és én épp a mosogatógépet pakoltam. A hang a vonal másik végén remegett, mégis határozott volt:
– Jó estét kívánok, Kovácsné vagyok. Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de muszáj beszélnünk. A férje miatt hívom.
A szívem kihagyott egy ütemet. Kovács Gábor, a férjem, húsz éve mellettem állt. Vagy legalábbis azt hittem.
– Miről van szó? – próbáltam nyugodt maradni, de már éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.
– Gábor… az én férjem is. Vagyis… húsz éve együtt élünk, van két közös gyerekünk. Nem tudtam rólad. Most tudtam meg mindent.
A világ megállt körülöttem. A pohár kiesett a kezemből, szilánkokra tört a padlón. A gyerekeim szobájából halk horkolás hallatszott, mintha minden rendben lenne. De semmi sem volt rendben.
Aznap este Gábor későn ért haza. Amikor belépett az ajtón, már vártam rá – a szemem vörös volt a sírástól, a kezem remegett.
– Hol voltál? – kérdeztem halkan, de minden szavam vád volt.
– Túlóra volt… – kezdte, de félbeszakítottam.
– Ne hazudj! Beszéltem vele. Tudok mindenről.
Először csak nézett rám döbbenten, aztán leült az asztalhoz, és fejét a kezébe temette. Nem tagadott semmit. Nem is próbálta.
– Sajnálom, Anna – mondta végül. – Nem akartam bántani senkit. Csak… valahogy így alakult.
Így alakult? Húsz évig két családot tartani titokban? Hogy lehet így élni? Hogy lehet így szeretni?
Az elkövetkező napokban minden darabokra hullott. A szüleim – akik mindig büszkék voltak ránk –, most csak sírtak a telefonban. Az anyósom nem szólt semmit, csak bocsánatkérően nézett rám, amikor eljött hozzánk. A gyerekeim – Dóri és Marci – nem értették, miért sírok állandóan, miért alszom külön szobában apától.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám a konyhában:
– Anna, minden rendben? Olyan sápadt vagy mostanában…
Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el bárkinek is, hogy az egész életem hazugság volt? Hogy húsz évig egy olyan ember mellett éltem, akit nem is ismertem igazán?
Gábor néha próbált beszélni velem. Próbálta magyarázni a megmagyarázhatatlant.
– Szeretlek titeket is… őket is… Nem tudtam választani.
De én nem akartam többé hallani semmit. Minden szó csak újabb sebet ejtett rajtam.
A legnehezebb az volt, amikor Dóri megkérdezte:
– Anya, apa miért nem alszik velünk? Miért sírsz mindig?
Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy védje meg a gyerekeit attól a fájdalomtól, amit ő maga sem bír elviselni?
Aztán jött a következő sokk: Gábor másik családja ugyanabban a városban élt. A gyerekek ugyanabba az iskolába jártak, mint Marci – csak egy évfolyammal lejjebb. Hányszor mentünk el egymás mellett az iskola folyosóján anélkül, hogy tudtuk volna az igazat?
Az egész város suttogni kezdett. A szomszédok kerültek minket, mintha fertőző betegséget kaptunk volna. A boltban is furcsán néztek rám; mintha én lennék hibás azért, amit Gábor tett.
A legrosszabb mégis az volt, amikor anyám azt mondta:
– Anna, te mindig túl jóhiszemű voltál. Mindig mindenkiben csak a jót láttad.
Ez fájt a legjobban. Hogy lehet valakit hibáztatni azért, mert bízott? Mert szeretett?
Hetek teltek el így: sírás, veszekedés, csendes vacsorák. Végül Gábor elköltözött. A gyerekek sírtak utána; én pedig próbáltam összeszedni magam – legalább miattuk.
De minden este ugyanaz a kérdés visszhangzott bennem: hogyan nem vettem észre semmit? Húsz évig hogy lehet valaki ennyire vak?
Most itt ülök a nappaliban egyedül, és nézem a családi fotókat a falon. Minden kép mögött ott van egy hazugság árnyéka. Vajon valaha újra tudok majd bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem ez a képesség?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást? Vagy csak tovább kell lépni és új életet kezdeni?