Hol vagy, anya? – Egy magyar család széthullása és újjászületése egyetlen éjszaka alatt

– Hol vagy, anya? – suttogtam a szekrény sötétjében, miközben a házban visszhangzott apám ordítása. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A ruhák között kuporogtam, a térdemet átölelve, és minden egyes hangra összerezzentem. Azt hittem, csak egy újabb veszekedés lesz, mint mindig. De ez most más volt.

– Hova tetted a kulcsot, Éva? – üvöltötte apa. – Nem menekülhetsz el!

Aztán csend lett. Olyan mély csend, hogy csak a saját lélegzetemet hallottam. Vártam, hogy anya visszajöjjön, hogy kinyissa az ajtót, és azt mondja: „Ne félj, Zsófi, minden rendben lesz.” De nem jött vissza. Aznap éjjel eltűnt.

Reggelre már csak ketten maradtunk apával. Ő a konyhában ült, a fejét a kezébe temetve. Nem szólt hozzám. Én pedig nem mertem kérdezni. Az iskolában azt mondtam, beteg lett, kórházba került. De mindenki tudta, hogy hazudok. A tanárnőm, Márta néni megsimogatta a vállam, de nem kérdezett semmit. Csak annyit mondott: „Ha beszélgetni szeretnél, itt vagyok.”

Otthon minden megváltozott. Apa egyre többet ivott. Este gyakran hallottam, ahogy a konyhában sír vagy dühösen csapkodja az asztalt. Néha rám is kiabált: – Miért nem tudsz rendesen viselkedni? Miért nem tudsz segíteni?

Nem értettem semmit. Csak azt tudtam, hogy anya nincs többé. Hónapok teltek el így. A barátaim elmaradtak mellőlem; senki sem akart egy olyan lány közelében lenni, akinek az anyja eltűnt, az apja pedig egyre furcsábban viselkedik.

Egy nap azonban minden megváltozott. Az iskolából hazafelé menet megláttam anyát a buszmegállóban. Egy idegen férfival beszélgetett. Először azt hittem, csak képzelődöm. De amikor közelebb mentem, láttam a szemében azt a régi fényt – és valami újat is: bűntudatot.

– Zsófi… – suttogta anya.
– Miért mentél el? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem bírtam tovább… Apáddal… veled… magammal sem…

Nem értettem. Hogy lehet valaki ilyen önző? Hogy hagyhatja el a saját gyerekét?

Hazamentem, és mindent elmondtam apának. Ő először dühös lett, aztán sírni kezdett. Aznap este először ölelt meg hónapok óta.

A következő hetekben próbáltuk újraépíteni az életünket. Apa elment egy pszichológushoz – legalábbis ezt mondta nekem –, én pedig elkezdtem naplót írni. Minden este leírtam, mit érzek: haragot, fájdalmat, hiányt.

Egyik nap levelet kaptam anyától:

„Drága Zsófi! Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem. De szeretném, ha egyszer megértenéd: néha az ember annyira elveszik önmagában, hogy már nem látja a szeretteit sem. Szeretlek. Anya”

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a levéllel. Először összegyűrtem és kidobtam. Aztán mégis visszamentem érte a szemeteshez.

Az iskolában egyre többször maradtam bent délután Márta nénivel beszélgetni. Ő nem ítélt el. Csak hallgatott és néha megkérdezte: „Mit gondolsz most anyáról?”

– Haragszom rá – válaszoltam egyszer.
– Jogod van hozzá – mondta halkan.

Apa lassan változott. Kevesebbet ivott, többet beszélgetett velem. Egy este azt mondta:
– Zsófi, tudom, hogy sok mindent elrontottam… De szeretném, ha újrakezdenénk.

Nem volt könnyű megbocsátani neki sem. Sokszor eszembe jutottak azok az esték, amikor félelemmel feküdtem le aludni, mert nem tudtam, milyen hangulatban lesz másnap.

Aztán egy évvel később anya visszajött Budapestre. Nem hozzánk költözött vissza – egy kis albérletbe ment Zuglóban –, de néha találkoztunk a Városligetben. Eleinte csak ültünk egymás mellett a padon és hallgattunk.

– Sajnálom – mondta egyszer könnyes szemmel.
– Én is – válaszoltam.

A megbocsátás lassan jött. Nem egyik napról a másikra történt. De ahogy telt az idő, rájöttem: nem csak anya hibázott. Apa is, én is… Mindannyian sérültek voltunk.

Most már felnőtt vagyok. Saját családom van – két kisfiúval és egy férjjel, aki sosem emeli fel rám a hangját. Néha mégis eszembe jut az a sötét szekrény és az ordítások.

Vajon képesek vagyunk valaha teljesen megbocsátani azoknak, akik a legjobban bántottak minket? Vagy örökre hordozzuk magunkban ezeket a sebeket? Ti mit gondoltok erről?