Hatvanévesen újra szembe kellett néznem a múltammal: amikor megkerestem az első szerelmemet, egy nő nyitott ajtót, aki pont úgy nézett ki, mint én

– Mit keresel itt? – kérdezte a nő, miközben az ajtóban állt, és a szemembe nézett. A hangja remegett, de a tekintetében valami furcsa ismerősség csillant. Megdermedtem. A szívem a torkomban dobogott, a kezem izzadt, és csak annyit tudtam kinyögni: – Bocsánat, én… én csak… Tamást keresem.

Hatvanéves vagyok. Az életem nagy részét egy panelban éltem le Zuglóban, két gyereket neveltem fel, dolgoztam a postán, aztán a könyvtárban, végül nyugdíjba mentem. A férjem, Gábor, tíz éve halt meg. Azóta a napjaim egyformán teltek: piac, főzés, unokák, néha egy kis kertészkedés a balkonon. De valami hiányzott. Egyre gyakrabban éreztem, hogy valami kimaradt az életemből, valami, amit sosem tudtam elengedni.

Tamás volt az első szerelmem. Tizenhét évesen ismertem meg a Balatonon, amikor a barátnőmmel, Marikával sátoroztunk. Ő volt a legszebb fiú a strandon, göndör barna haja, mély, nevetős szemei voltak. Egy egész nyarat együtt töltöttünk, aztán az élet elsodort minket egymástól. Ő vidékre ment egyetemre, én Pesten maradtam, és soha többé nem találkoztunk. Vagyis… eddig azt hittem.

Az utóbbi időben egyre többet gondoltam rá. Vajon mi lett volna, ha másképp döntök? Vajon ő is gondol rám néha? Egy este, amikor a régi fényképeket nézegettem, hirtelen elhatároztam: megkeresem. Nem tudtam, mit várok ettől, csak azt, hogy muszáj megtennem.

Napokig kutattam a Facebookon, régi ismerősökön keresztül, végül megtaláltam Tamás nevét egy vidéki kisvárosban, ahol egy orvosi rendelőben dolgozott. A szívem hevesen vert, amikor eldöntöttem: elutazom hozzá.

Most itt állok az ajtaja előtt, és egy nő néz rám, aki… aki pont úgy néz ki, mint én. Ugyanaz a szőke, hullámos haj, ugyanaz a szögletes áll, még a szemöldöke is olyan, mint az enyém. Megdöbbenek.

– Maga… ki maga? – kérdezi a nő, és most már ő is zavarban van.

– Anna vagyok. Régi ismerőse Tamásnak. – A hangom elcsuklik.

– Én Júlia vagyok, Tamás felesége. – mondja, és kicsit hátrébb lép. – Jöjjön be, Tamás most a rendelőben van, de mindjárt hazaér.

Belépek a házba, és minden olyan ismerős. A falon családi fotók, egy régi zongora, amin poros kották hevernek. Az egyik képen Tamás mosolyog, mellette Júlia, és egy fiatal lány, aki… aki szintén rám hasonlít. A gyomrom összeszorul.

– Anna, ugye? – Júlia leül velem szemben a nappaliban. – Tamás sosem mesélt magáról, de mintha már hallottam volna a nevét. – A hangja óvatos, de kíváncsi.

– Régen… nagyon régen ismertük egymást. – mondom halkan. – Csak szerettem volna tudni, hogy jól van-e.

Júlia bólint, de látom rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni. Hirtelen megszólal:

– Tudja, furcsa, de mindig azt mondták, hogy a lányunk, Zsófi, pont úgy néz ki, mint az anyja. De most, hogy magát látom… – elakad a szava.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Tamás lép be. Megáll, amikor meglát, és a szeme tágra nyílik. Egy pillanatig csak néz, aztán lassan leül mellénk.

– Anna… – suttogja. – Te vagy az?

A levegő megfagy. Júlia ránk néz, Tamás rám, én pedig érzem, hogy a múlt, amit eltemettem magamban, most mindent felforgat.

– Mi történt köztetek? – kérdezi Júlia halkan.

Tamás rám néz, és én bólintok. Elmeséljük a történetünket: a balatoni nyarat, a leveleket, amik sosem érkeztek meg, a félreértéseket, a fájdalmat. Júlia hallgat, néha könny csillan a szemében.

– És most miért jöttél? – kérdezi Tamás.

– Mert nem tudtam elengedni. Mert egész életemben hiányoztál. – mondom ki végül, és érzem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon.

Csend. Júlia feláll, és kimegy a konyhába. Tamás a kezemet fogja.

– Tudod, hogy Zsófi… – kezdi, de elakad. – Zsófi nem az én lányom. Júlia első házasságából született. De mindig azt mondták, hogy rád hasonlít.

Összezavarodva ülök ott. A múlt, a jelen, a családi titkok mind összefolynak. Vajon tényleg csak a véletlen műve, hogy ennyire hasonlítunk? Vagy valami több van a háttérben?

Júlia visszajön, és leül mellénk.

– Tudja, Anna, én is sokszor gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha másképp döntök. De most, hogy itt van, talán mindannyian választ kaphatunk a kérdéseinkre.

Hosszú órákig beszélgetünk. Felszínre kerülnek a régi sérelmek, a kimondatlan vágyak, a csalódások. A végén már nem is tudom, miért jöttem. Talán csak azért, hogy végre szembenézzek önmagammal.

Amikor elindulok haza, Tamás kikísér az ajtóig.

– Sajnálom, hogy így alakult. – mondja halkan.

– Én is. De talán így kellett lennie. – felelem.

Hazafelé a vonaton ülve nézem a tájat, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még úgy, hogy egy soha be nem teljesült szerelem árnyéka kíséri őket? Vajon tényleg jobb lett volna, ha másképp döntök? Vagy az élet így is, úgy is megtalálja a módját, hogy szembesítsen minket a múltunkkal?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megkeresnétek az első szerelmeteket, ha tudnátok, hogy ezzel mindent felforgathattok?”