Hat év áldozat után: amikor a család árulása tönkreteszi a házasságot

– Nem bírom tovább, Zsolt! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A kisfiunk, Marci, épp a szobájában játszott, de minden egyes hangosabb szóval attól féltem, hogy áthallatszik hozzá a feszültség. Zsolt csak állt ott, összeszorított szájjal, és nem mondott semmit.

Hat éve vagyunk házasok. Hat éve költöztem be ebbe a házba, ahol minden sarkon az ő családjának emlékei kísértenek. A nagymama, Irén néni, már akkor is beteges volt, amikor idejöttem. Az anyósom, Éva, akkoriban épp azt tervezte, hogy kimegy Németországba dolgozni, hogy több pénzt tudjon hazaküldeni. „Csak pár hónap lesz, amíg talpra állunk!” – mondta nekem könnyedén, mintha nem is arról lenne szó, hogy rám bízza az egész háztartást és egy idős, beteg asszonyt.

Azóta eltelt hat év. Éva csak ritkán jött haza, akkor is inkább parancsolgatott: „Kati, ezt így kell csinálni! Kati, miért nem főztél levest? Kati, Irén néni gyógyszereit időben adtad be?” Soha egy köszönöm. Soha egy elismerő szó. Csak elvárások és kritika.

Zsolt eleinte próbált közvetíteni köztünk, de ahogy telt az idő, egyre inkább visszahúzódott. „Anyám ilyen. Ne vedd magadra!” – mondogatta. De hogyan ne venném magamra? Hat évig én cseréltem Irén néni pelenkáját, én vittem orvoshoz, én főztem rá külön diétás ételeket. Közben megszületett Marci is – az első hónapokban alig aludtam pár órát egyhuzamban. Mégis mindent megcsináltam.

Aztán jött a fordulópont. Egy este Éva felhívott videón Németországból. A képernyőn mögötte egy modern lakás látszott – új bútorokkal, csillogó konyhával. „Kati, úgy döntöttem, még maradok pár évet. Itt sokkal jobb az élet!” – mondta nevetve. „De ne aggódj, majd küldök pénzt!” Csakhogy abból a pénzből sosem láttam semmit.

Egyre inkább úgy éreztem magam ebben a családban, mint egy cseléd. A saját anyám is szóvá tette: „Kislányom, te nem ezért mentél férjhez!” De mit tehettem volna? Zsoltot szerettem – vagy legalábbis azt hittem.

A legrosszabb akkor történt, amikor Irén néni meghalt. Éva hazajött a temetésre – és mintha semmi sem történt volna, elkezdte osztogatni az utasításokat: „Most már végre rendbe szedhetjük a házat! Kati, majd te kitakarítod a nagyszobát!” Egy pillanatra azt hittem, végre megköszöni az elmúlt éveket. De csak annyit mondott: „Jó volt, hogy valaki vigyázott rá.”

Aznap este Zsolttal összevesztünk. „Miért nem állsz ki mellettem? Miért hagyod, hogy anyád így bánjon velem?” – kérdeztem tőle sírva. Ő csak annyit mondott: „Nekem ez így kényelmes…” Akkor értettem meg igazán: nemcsak az anyóson múlt minden. Zsolt is hagyta.

Azóta minden nap azon gondolkodom: el kellene válnom? Marci miatt maradjak? Vagy végre gondoljak magamra is?

Egyik este Marci odabújt hozzám: „Anya, miért sírsz mindig?” Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

A barátnőim azt mondják: „Kati, ne hagyd magad! Egy életed van!” De félek. Félek attól, hogy egyedül maradok. Félek attól is, hogy ha maradok, végleg elveszítem önmagam.

Tegnap este Éva újra felhívott: „Kati, most már tényleg haza kellene költöznöm – de addig is számítok rád!” Letettem a telefont és úgy éreztem: elég volt.

Most itt ülök a sötét konyhában és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon mennyit ér egy házasság és egy család, ha közben teljesen elveszítem önmagam? Ti mit tennétek a helyemben?