Harminc évesen a karriert választottam a család helyett – Vajon jól döntöttem?

– Már megint túlórázol, Zsófi? – hallom anyám hangját a telefonban, miközben az irodai neonfények alatt ülök, és a monitorom fénye beleég a szemembe. – Harminc éves vagy, mikor lesz már unokám?

A hangja egyszerre szúrós és könyörgő. A szívem összeszorul, de csak annyit mondok: – Anya, most nem érek rá erről beszélni. Holnap fontos prezentációm lesz.

Leteszem a telefont, és percekig csak bámulom a képernyőt. A kollégáim már rég hazamentek, csak én maradtam itt, a budapesti belváros egyik üvegpalotájában. A karrieremért mindent feláldoztam: két diplomát szereztem az ELTE-n, most pedig projektvezető vagyok egy nemzetközi cégnél. Mindenki azt mondja, irigylésre méltó az életem.

De amikor hazaérek az üres lakásomba, csak a csend fogad. Néha úgy érzem, mintha két világ között rekedtem volna: az egyikben ott vannak a szüleim elvárásai, a másikban pedig az én álmaim és ambícióim. A barátnőim közül már majdnem mind férjhez ment vagy gyereket nevel. Én meg? Én még mindig a következő előléptetésről álmodom.

Egy vasárnap délután hazamegyek anyámékhoz. Már az előszobában érzem a rántott hús illatát, de valahogy most nem esik jól. Apám újságot olvas, anyám pedig a konyhában sürög-forog.

– Zsófikám, beszélnünk kellene – mondja halkan, miközben leül mellém az asztalhoz. – Tudod, apáddal aggódunk érted. Nem lenne itt az ideje egy kicsit lassítani?

– Anya, én boldog vagyok így is! – vágom rá túl gyorsan. – Nem mindenki akar férjhez menni huszonöt évesen.

– De hát mindig is szerettél volna gyereket… – néz rám könnyes szemmel.

– Lehet, hogy változtam – suttogom. – Vagy csak félek…

Aztán csend lesz közöttünk. Apám felnéz az újságból, de nem szól semmit. Csak néz rám azokkal a szigorú, mégis szeretetteljes szemekkel.

Aznap este sokáig forgolódom az ágyban. Vajon tényleg boldog vagyok? Vagy csak menekülök valami elől? Az ismerőseim szerint irigylésre méltó az életem: utazom, konferenciákra járok, saját lakásom van a XIII. kerületben. De amikor este hazamegyek, nincs kihez szólnom.

Egyik nap a munkahelyemen új kolléga érkezik: Gergő. Magas, barna hajú fiú, aki mindig mosolyog. Együtt dolgozunk egy projekten, és hamar összebarátkozunk. Néha együtt ebédelünk a közeli menzán.

– Te miért vagy még egyedül? – kérdezi egyszer nevetve.

– Mert túl sokat dolgozom – válaszolom félig viccesen, félig komolyan.

– Vagy csak félsz attól, hogy valaki megismer igazán? – néz rám hosszan.

Nem tudok mit mondani. Talán igaza van.

Közben otthon egyre feszültebb a hangulat. Anyám minden hétvégén próbál összehozni valakivel: egyszer egy régi osztálytársammal, máskor egy kollégája fiával.

– Nem akarok vakrandizni! – kiabálom rá egy este.

– De hát mi lesz így veled? – zokogja anyám. – Egyedül fogsz megöregedni!

– Lehet… de legalább azt csinálom, amit szeretek! – csattanok fel.

Apám ekkor odalép hozzám és halkan csak annyit mond: – Az élet nem csak munkából áll, Zsófi.

Napokig nem beszélünk egymással. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. Gergő egyszer megkérdezi:

– Mi bánt?

Elmesélem neki mindent: a családi nyomást, a magányt, a kételyeimet.

– Tudod mit? – mondja végül. – Szerintem nem kell választanod. Lehet egyszerre karriered és családod is. Csak ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted.

Hazafelé menet sokáig gondolkodom ezen. Vajon tényleg lehet mindkettő? Vagy csak áltatom magam?

Egy hónappal később meghívom anyámat egy kávéra a városba. Leülünk egy kis cukrászdában.

– Anya… Sajnálom, ha csalódást okoztam nektek. De én most ezt az életet választottam. Lehet, hogy egyszer majd változik minden… de most még nem állok készen.

Anyám sokáig hallgat, aztán megszorítja a kezem.

– Csak azt akarjuk, hogy boldog légy…

Hazafelé menet könnyes szemmel nézek ki a villamos ablakán. Vajon tényleg boldog vagyok? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem önmagam?

Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre karriert építeni és családot alapítani Magyarországon? Vagy tényleg választani kell?