„Fillérbaszó otthon, de nagylelkű testvér és fiú: hogyan használja ki a családom a jószívűségemet?”
– Már megint te fizeted a villanyszámlát, Gergő? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a csekkeket rendezgettem. A hangjában nem volt semmi bűntudat, inkább csak megszokásból kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Igen, anya. – Próbáltam nem mutatni, mennyire feszít belülről az igazságtalanság. – Andrásnak most nincs pénze, apa meg azt mondta, majd jövő hónapban adja vissza.
Aztán, amikor este egyedül maradtam a szobámban, elővettem a kis noteszemet. Minden kiadásomat felírtam, minden apró kölcsönt, amit valaha is adtam. A barátaim mindig azzal viccelődtek, hogy nálam még a tízforintos is számít – és tényleg így volt. Ha valaki kölcsönkért tőlem egy százast a boltban, azt is feljegyeztem. De amikor anyám vagy András kért pénzt, sosem írtam fel. Valahogy úgy éreztem, hogy a családnak nem számolunk el.
Csakhogy mostanra már nem tudtam nem észrevenni: ők viszont számoltak velem. Mindig.
Emlékszem, amikor András először kért tőlem nagyobb összeget. Egyetemista voltam még, ő pedig érettségizett. – Gergő, kellene egy kis pénz a ballagásomra – mondta félvállról. – Tudod, mennyibe kerül most minden? A csokor virág is egy vagyon.
Nem gondolkodtam sokat. Átutaltam neki ötvenezer forintot. Nem kérdezte meg, hogy visszaadja-e valaha. Nem is adta vissza.
Azóta eltelt tíz év. András most már dolgozik, de valahogy mindig én vagyok az, aki kisegíti. Hol egy új telefon kell neki, hol elromlik az autója, hol csak „egy kis kölcsön” kell hó végéig. És én mindig adok.
A szüleim sem különbek. Apám gyakran panaszkodik: – Fiam, tudod te mennyibe kerül mostanában a gyógyszer? – És én már nyúlok is a pénztárcámhoz. Anyám pedig rendszeresen rám bízza a rezsi befizetését, mondván: – Te úgyis jobban átlátod ezeket a dolgokat.
De amikor én kérek valamit – mondjuk egy kis segítséget a lakásfelújításban vagy csak annyit, hogy vigyázzanak a kutyámra hétvégén –, mindig akad valami kifogás. – Jaj, fiam, hát nekünk is van elég bajunk! – legyint anyám.
A barátaim egyszer azt mondták: – Gergő, te vagy az egyetlen ember, aki a családjával szemben nem tud nemet mondani. De mi lesz veled így?
Egyik este aztán robbant a bomba.
András felhívott: – Gergő, baj van. Elvesztettem a munkám. Kellene egy kis pénz, amíg találok valamit.
– Mennyire gondolsz? – kérdeztem fáradtan.
– Hát… háromszázezer forintra. Tudom, hogy van megtakarításod.
Háromszázezer! Ez volt az összes vésztartalékom. Az a pénz, amit évek óta félretettem arra az esetre, ha egyszer tényleg nagy baj lenne.
– András… ez most sok. Nem tudom csak úgy odaadni.
– Komolyan? – hallottam meg az ingerültséget a hangjában. – Amikor neked kellett valami gyerekkorodban, én sosem mondtam nemet!
Ez hazugság volt. Mindig én voltam az idősebb testvér, aki lemondott valamiről miatta.
– Sajnálom – mondtam halkan –, de most tényleg nem megy.
Letette a telefont. Napokig nem beszéltünk.
Anyám persze rögtön megtudta az egészet. Felhívott: – Gergő! Hogy lehetsz ilyen önző? Ez az öcséd! Mindig segítettünk egymásnak ebben a családban!
– Anya… én mindig segítettem mindenkinek. De most már nincs miből.
– Majd lesz! Te mindig talpra állsz! De Andrásnak most te kellesz!
Aztán apám is rám szólt: – Fiam, ne hagyd cserben a testvéredet!
Ott ültem a sötét szobában, és úgy éreztem magam, mint egy bűnös. Pedig csak egyszer mertem nemet mondani.
Aznap este elővettem újra a noteszemet. Elkezdtem összeírni mindent: mennyi pénzt adtam oda az évek során; mennyi alkalommal mondtam le magamról miattuk; hányszor maradtam ki programokból csak azért, mert nekik kellett segítenem.
És akkor rájöttem: soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy én hogy vagyok. Hogy nekem mire lenne szükségem.
Másnap reggel András üzenetet írt: „Bocsánatot kérek. Dühös voltam rád. De tényleg bajban vagyok.”
Visszaírtam: „Segítek neked munkát keresni. De pénzt most nem tudok adni.”
Azóta kevesebbet beszélünk. A szüleim is hűvösebbek velem.
De valahol mélyen érzem: most először tettem valamit magamért.
Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben?