Elhagyott a családjáért, de öregkorára megbánta – Az én történetem, ahogy mindent elveszítettünk

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – hallottam a telefonban Éva hangját, miközben Gábor remegő kézzel letette a kagylót. Aznap este, amikor először mondta ki hangosan, hogy elhagyja a családját miattam, a szívem egyszerre telt meg izgalommal és félelemmel. Azt hittem, a szerelmünk mindent legyőz majd. Hogy mi vagyunk azok, akiknek együtt kell lenniük. De most, húsz évvel később, egyedül ülök ebben a csendes zuglói lakásban, és minden egyes szó visszhangzik bennem.

Gábor akkoriban negyvenkét éves volt, én harmincnégy. Egy könyvtárban találkoztunk, ahol mindketten menedéket kerestünk a világ elől. Ő egy fáradt, gondterhelt férfi volt, akinek a szemeiben ott ült valami mély szomorúság. Én egyedülálló nőként már rég lemondtam arról, hogy valaha is igazán szerelmes leszek. De Gábor más volt. Olyan figyelemmel hallgatott, ahogy senki más. Egyik este aztán megfogta a kezemet, és azt mondta: „Veled újra érzem, hogy élek.”

A kapcsolatunk titokban indult. Lopott órák, gyors találkozások a Margitszigeten, hosszú séták a Városligetben. Mindig siettünk vissza az életünkbe, mintha bűnt követnénk el. Aztán egy nap Gábor sírva hívott fel: „Éva terhes. Ikrekkel.” A hangja megtört volt. „Nem tudom, mit tegyek.”

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor egyre feszültebb lett, én pedig egyre jobban féltem attól, hogy elveszítem őt. Éva tudomást szerzett rólunk – egy elfelejtett üzenet miatt. Azt mondta Gábornak: „Ha elmész most, soha többé nem láthatod a gyerekeidet.” Gábor mégis eljött hozzám. Egy bőrönddel és összetört szívvel állt az ajtómban.

Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Úgy éreztük, végre szabadok vagyunk. De az ünnepek alatt Gábor órákig nézte a telefonját, várva egy-egy üzenetet a gyermekeitől. Éva nem engedte, hogy lássa őket. A bíróságon is harcoltak – minden alkalommal összetört emberként jött haza.

Én próbáltam erős lenni. Próbáltam szeretni helyette is. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem: én vagyok az oka annak, hogy egy család széthullott. Gábor egyre többet ivott. Néha éjszaka felriadt álmából, és csak annyit mondott: „Hiányoznak a gyerekeim.”

Tíz év telt el így. Az ikrek már kamaszok voltak, amikor először találkoztam velük egy véletlenül szervezett családi eseményen. A szemükben harag és fájdalom ült. Nem szóltak hozzám egy szót sem. Gábor próbált beszélgetni velük, de ők csak hátat fordítottak neki.

Aztán jött a betegség. Gábornál rákot diagnosztizáltak öt évvel ezelőtt. Az utolsó hónapokban már csak árnyéka volt önmagának. Egyik este odafordult hozzám: „Sajnálom, hogy mindent így csináltam. Sajnálom Évát, a gyerekeket… és téged is.” Sírtunk mindketten.

Amikor Gábor meghalt, az ikrek nem jöttek el a temetésre. Éva ott állt távolabb, fekete kabátban, és csak bólintott felém. Éreztem a tekintetében mindazt a fájdalmat és haragot, amit sosem tudtam jóvátenni.

Most itt ülök ebben az üres lakásban, ahol minden tárgy Gáborra emlékeztet. Néha azon gondolkodom: ha visszamehetnék az időben, másképp döntenék? Megérte mindez? Megérte elveszíteni egy családot – két gyermeket – csak azért, hogy néhány évig boldog legyek?

Ti mit tennétek az én helyemben? Van-e bocsánat ilyen döntések után? Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalommal?