„Egy hónapotok van, hogy elköltözzetek” – Amikor anya kidobja a lányait otthonról, minden megváltozik

– Egy hónapotok van, hogy elköltözzetek. Mostantól egyedül akarok élni. – Anyám hangja keményen csengett, mintha nem is hozzánk beszélne, hanem valami idegenhez. Ott álltunk a nappali közepén, én és a húgom, Dóri, és csak néztük egymást döbbenten. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Nem értettem semmit.

– De anya… – kezdtem volna, de félbeszakított.

– Nem érdekel! Elég volt! Harmincéves vagy, Dóri huszonhét. Ideje felnőni! – kiabálta, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és vissza-visszapörgettem a fejemben az elmúlt éveket. Apánk halála óta minden megváltozott. Anyám bezárkózott, egyre többet dolgozott a kórházban, és mintha mi csak emlékeztetők lettünk volna számára arra a fájdalomra, amit elvesztett. Mi pedig próbáltunk alkalmazkodni: Dóri egyetemre járt, én pedig két munkahelyen dolgoztam, hogy segítsek a rezsiben. De úgy tűnik, ez sem volt elég.

Másnap reggel Dóri csendben pakolta össze a könyveit.

– Szerinted tényleg kidob minket? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem. – De úgy néz ki, komolyan gondolja.

Aztán jött a hétvége, amikor anyám régi barátnője, Piroska néni átjött kávézni. Hallottam, ahogy a konyhában suttognak.

– Nem bírom már ezt a terhet, Piroska. Felnőtt nők, de még mindig itt élnek! Nekem is jár egy kis nyugalom…

– De hát ők a lányaid! – suttogta vissza Piroska néni.

– Tudom… de egyszerűen nem bírom tovább. Minden nap emlékeztetnek rá… – itt elcsuklott a hangja.

Akkor értettem meg: nem csak rólunk van szó. Anyám saját démonaival harcolt, és mi lettünk az áldozatok.

Elkezdtem albérleteket nézni. A fizetésem épphogy elég lett volna egy szobára valahol Kőbányán vagy Újpesten. Dóri még tanult, neki semmi pénze nem volt. Egy este leültünk egymással szemben.

– Mi lesz velünk? – kérdezte könnyes szemmel.

– Megoldjuk – próbáltam erősnek tűnni, de belül én is rettegtem.

Az utolsó héten anyám egyre idegesebb lett. Minden apróságon veszekedett velünk: miért hagytuk elöl a bögrét, miért nem vittük le a szemetet. Egyik este kiborultam.

– Miért csinálod ezt velünk? Miért kell ilyen kegyetlennek lenned?

Anyám rám nézett, és valami megtört a szemében.

– Mert nem bírok tovább így élni! Minden nap látlak titeket, és csak arra tudok gondolni, hogy ő már nincs itt! Hogy egyedül maradtam! És ti… ti is csak emlékeztettek rá! – zokogott fel.

Ott álltam némán. Először éreztem igazán az ő fájdalmát is. De attól még nem lett könnyebb.

Az utolsó napon összepakoltuk a bőröndjeinket. Dóri barátnőjénél húzta meg magát ideiglenesen, én pedig egy kolléganőmnél aludtam pár hétig. Az első éjszaka idegen ágyban feküdve hallgattam a város zaját, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen az élet felnőttként? Hogy egyszer csak kidobnak otthonról?

A következő hetekben próbáltam talpra állni. Találtam egy kis albérletet Zuglóban, ahol végre volt egy saját sarkom. Dóri is kapott ösztöndíjat, így ő is tudott költözni hozzám. De az anyánkkal való kapcsolatunk megfagyott. Hónapokig nem beszéltünk.

Karácsonykor végül felhívott.

– Sajnálom… – mondta halkan. – Nem tudtam máshogy megoldani…

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam.

Most már eltelt két év. Néha találkozunk anyával, de soha nem beszélünk arról az estéről. A sebek még mindig fájnak, de talán lassan gyógyulnak.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újra igazi családunk? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést?