Egy éjszakai telefonhívás mindent megváltoztatott – Hogyan szakadt szét majdnem a családom?
– Anya, kelj fel, csörög a telefon! – suttogtam remegő hangon a sötétben, miközben a mobil kijelzőjén villogott: „Nővérem: Zsuzsa”. Hajnali kettő volt, a lakásban csak a hűtő monoton zúgása törte meg a csendet. Tudtam, hogy ilyen időben csak rossz hírt hozhat egy hívás.
– Szia, Eszter, baj van. Apa rosszul lett, mentőt hívtam hozzá. Nem tudom, mi lesz… – Zsuzsa hangja elcsuklott, és abban a pillanatban mintha valami végleg eltört volna bennem.
Aznap éjjel már nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén, néztem a sötét ablakot, és próbáltam összerakni, hogyan jutottunk idáig. Apa mindig erős volt, sosem panaszkodott. Anyuval már évek óta külön éltek, de minden vasárnap együtt ebédeltünk náluk. Most hirtelen minden bizonytalanná vált.
A kórházban hideg neonfény fogadott minket. Zsuzsa már ott volt, karikás szemekkel, idegesen dobolva az asztalon. Amikor meglátott, csak ennyit mondott:
– Miért nem vetted fel hamarabb? Egyedül kellett mindent intéznem!
– Ne most kezdjük ezt… – sóhajtottam, de már késő volt. A feszültség ott vibrált köztünk, mint egy láthatatlan fal.
Apa stroke-ot kapott. Az orvosok szerint szerencséje volt, de hosszú rehabilitáció vár rá. Anyu sírt, Zsuzsa dühösen telefonált, én pedig próbáltam mindent kézben tartani: orvosokkal beszélni, papírokat intézni, anyut vigasztalni. Közben a munkahelyemen is egyre nagyobb volt a nyomás – a főnököm nem értette, miért vagyok ennyit távol.
Egyik este Zsuzsa rám csapta a telefont:
– Mindig nekem kell mindent csinálni! Te csak akkor jössz, amikor kényelmes!
– Ez nem igaz! Én is próbálok segíteni! – kiabáltam vissza, de ő már letette.
A lakásomban egyedül ültem a kanapén, és azon gondolkodtam: mikor lettünk ilyenek? Gyerekkorunkban Zsuzsával mindent együtt csináltunk. Most meg csak vádaskodunk és hibáztatjuk egymást.
Apa lassan javult, de minden nap újabb kihívás volt. Egyik nap azt mondta:
– Lányok, ne veszekedjetek miattam. Az élet túl rövid ehhez.
De mi már nem tudtunk úgy beszélgetni, mint régen. Minden szó mögött ott lappangott a feszültség: ki segít többet? Ki áldozza fel magát jobban? Ki fáradtabb?
Közben magam is egyre fáradtabb lettem. Reggelente alig bírtam felkelni, a munkahelyemen hibákat vétettem. Egyik nap a főnököm behívott:
– Eszter, minden rendben van otthon? Nagyon megváltoztál az utóbbi időben.
Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam: mikor veszítettem el önmagam? Mikor lett fontosabb mások igénye, mint az enyém?
Egy vasárnap délután Zsuzsa váratlanul átjött hozzám.
– Beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültünk a konyhában. Sokáig csak hallgattunk.
– Haragszol rám? – kérdeztem végül.
– Nem tudom… Félek. Félek attól, hogy elveszítjük apát… és egymást is – suttogta.
A könnyei végigfolytak az arcán. Akkor először öleltük meg egymást hónapok óta.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű. Minden nap újabb harc: az idővel, a fáradtsággal, egymással és önmagunkkal. De már nem csak túlélni akarok – szeretném visszakapni azt a családot, akit elveszni láttam.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hány család él így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy minden csak „majdnem rendben” van? És vajon lehet-e újra igazán közel kerülni egymáshoz?
Ti mit gondoltok? Lehet még újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?