Egy apa késői ébredése: Amikor már túl késő visszafordulni?
– Nem akarok veled menni! – sikította Liza, miközben a nagymamája, Marika néni szorosan magához ölelte. Az ajtóban álltam, kezem remegett a kilincsen. A temetés után vagyunk, Éva – a volt feleségem, Liza anyja – már csak emlék. Az egész házban csend volt, csak Liza zokogása töltötte be a teret.
Három évig alig láttam a lányomat. Mindig volt valami kifogásom: munka, új élet Budapesten, egy másik nő. Most pedig itt állok, és azt várom, hogy egy gyerek, akit alig ismerek, elfogadjon apjaként. Marika néni szeme könnyes, de keményen néz rám.
– Samu, gondold át még egyszer. Liza nem ismer téged. Nem lehet csak úgy elvinni innen – mondta halkan.
– Dehogy nem! – vágott közbe Liza. – Nem akarok apával menni! Anyu azt mondta, hogy te messze vagy. Hogy nem szeretsz engem!
Mintha kést szúrtak volna a szívembe. Hát ennyit jelentek neki? Egy idegen vagyok, aki most hirtelen apának akarja nevezni magát.
– Liza, tudom, hogy nehéz… – próbáltam közelebb lépni, de ő csak még jobban Marika nénihez bújt.
Aztán eljött az este. Egyedül ültem a régi gyerekszobámban, ahol most Liza alszik. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam fejben az elmúlt éveket. Miért nem voltam ott? Miért hittem azt, hogy majd egyszer lesz időm rá? Hogy majd ha nagyobb lesz, könnyebb lesz kapcsolódni hozzá?
Másnap reggel Marika néni csomagolta össze Liza ruháit. A kislány némán ült az ágy szélén, ölében egy kopott plüssmaci. Próbáltam beszélgetni vele.
– Tudod, amikor kicsi voltál, mindig arról álmodtam, hogy majd együtt megyünk a játszótérre – mondtam halkan.
Liza rám sem nézett.
– Anyuval szoktunk menni. Te sosem jöttél.
A szavak súlya alatt összeroskadtam. Próbáltam mosolyogni.
– Mostantól együtt mehetünk. Mit szólsz hozzá?
Vállat vont. Aztán halkan megszólalt:
– Anyu azt mondta, te szereted a focit. Én nem szeretem.
– Nem baj – mondtam gyorsan –, én is szeretek hintázni.
De tudtam: ez nem ilyen egyszerű. Az elveszett évek nem pótolhatók egy játszótéri délutánnal.
Az első hetek pokoliak voltak. Liza nem szólt hozzám, csak Marika néninek mesélt telefonon minden este. Az óvodában is csak az anyukájáról beszélt a többi gyereknek. Az óvónő, Zsuzsa néni félrehívott egy nap:
– Samu, Liza nagyon zárkózott lett. Próbáljon vele többet beszélgetni otthon! Meséljen neki magáról!
De mit mondhattam volna? Hogy az apja vagyok, aki lelépett? Hogy most hirtelen szeretnék mindent bepótolni?
Egy este Liza sírva fakadt fürdés közben.
– Hiányzik anyu! – zokogta. – Miért ment el?
Leültem mellé a fürdőszőnyegre.
– Én is nagyon hiányzom neki – mondtam rekedten. – De tudod, most már én vigyázok rád.
– De te nem tudod úgy fonni a hajamat, mint anyu! – tört ki belőle újra a sírás.
A kezem ügyetlen volt a copfokkal. Próbáltam megtanulni YouTube-videókból fonni a haját, de mindig kibomlott. Egy este Liza csak annyit mondott:
– Ne csináld! Inkább hagyd leengedve.
Aztán jött egy váratlan fordulat: Liza megbetegedett. Magas láza lett, egész éjjel virrasztottam mellette. Hideg vizes borogatást tettem a homlokára, mesét olvastam neki – először engedte meg igazán, hogy közel legyek hozzá.
Hajnalban megszorította a kezem.
– Apa… félek.
A szívem majd’ kiugrott a helyéről.
– Itt vagyok veled, kicsim. Nem hagylak el soha többé.
Aznap reggel először ölelt meg magától. Egy pillanatra azt hittem: talán mégis van remény.
De ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen. Liza gyakran kérdezte:
– Apa, miért nem voltál ott az óvodai anyák napi ünnepségen? Miért nem te vittél először biciklizni?
Nem tudtam mit felelni. Csak ültem mellette esténként és hallgattam a kérdéseit.
A családban is egyre nőtt a feszültség. Marika néni gyakran felhívott:
– Samu, látom rajtad is a fájdalmat. De ne várd el Lizától, hogy egyik napról a másikra elfogadjon! Adj neki időt!
De én türelmetlen voltam. Szerettem volna mindent azonnal helyrehozni: elhalmoztam ajándékokkal, programokkal – de ezek csak pillanatnyi örömöt hoztak.
Egy nap Liza odajött hozzám vacsora után.
– Apa… szerinted anyu büszke lenne rád?
A kérdés mellbe vágott.
– Nem tudom, kicsim… De nagyon szeretném azt hinni.
Azóta minden este ezen gondolkodom: vajon lehet-e jóvátenni azt, amit elrontottam? Vagy vannak esélyek az életben, amiket ha elszalasztunk, soha többé nem kapunk vissza?
Ti mit gondoltok? Lehet még igazi apa-lánya kapcsolatot építeni ennyi elveszett év után?