Egy anya titka: A ház, ami sosem volt az övé – Egy magyar család drámája a birtoklásról, szeretetről és árulásról
– Nem maradhatsz tovább ebben a házban, Anna! – csattant fel Éva néni hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a régi, repedezett porceláncsészével. A forró tea remegett benne, ahogy az asztalra tette. – Ez az én házam, és elég volt abból, hogy mindent te irányítasz!
A szívem hevesen vert. Ott álltam a konyhában, ahol minden reggel a kislányommal kakaót főztem, ahol Laci, a férjem, esténként fáradtan leült mellém egy pohár borral. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. A falak, amelyek között annyi emlék született, hirtelen idegenné váltak.
– Éva néni, kérem… – próbáltam halkan, de határozottan szólni. – Ez a ház Laci apjától maradt ránk. Miért most akar minket kirakni?
– Mert elegem van abból, hogy mindent te akarsz eldönteni! – vágott vissza. – A fiam már nem is hallgat rám. Mióta itt vagy, minden megváltozott!
Laci ekkor lépett be az ajtón. Az arca sápadt volt, szemei közt feszültség vibrált.
– Mi folyik itt? – kérdezte halkan.
Éva néni rám mutatott. – Vagy ő megy, vagy én!
A levegő megfagyott. A kislányom, Zsófi, az ajtóban állt, nagy szemekkel nézett ránk. Aznap este alig tudtam elaludni. Laci csak annyit mondott: „Majd megoldjuk.” De én tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Másnap reggel Éva néni már nem szólt hozzám. A házban csend volt, csak a régi parketta nyikorgása hallatszott minden lépésemnél. Úgy éreztem magam, mintha minden mozdulatommal megsérteném valami láthatatlan szabályát ennek a háznak.
Aznap délután Zsófi sírva jött haza az óvodából. – Anyu, miért mondta nagyi, hogy el kell mennünk?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.
Este Laci leült mellém. – Anyám azt mondja, jogilag övé a ház. De én nem hiszem el… Apám végrendeletében nekem hagyta.
– Meg kell néznünk a papírokat – mondtam.
Laci elővette a régi dossziét. Óvatosan lapoztuk át a megsárgult iratokat. És akkor megláttam valamit: egy régi adásvételi szerződést, amin Éva néni neve szerepelt ugyan, de mellette ott volt egy másik név is: Nagy Sándor – Laci apja.
– Nézd csak! – mutattam rá. – Ez közös tulajdon volt.
Laci arca elkomorult. – De apám meghalt… Anyám azt mondta, minden rá szállt.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
Aznap este titokban felhívtam egy ismerős ügyvédet, Kovács Ágit. Másnap találkoztunk egy kis kávézóban.
– Anna, ez bonyolultabb lesz, mint gondoltam – mondta Ági, miközben átnézte a papírokat. – A ház fele valóban Éva nénié lett volna… de van itt egy kiegészítő végrendelet is. Apósa halála után a tulajdonrész Lacira szállt volna. Csakhogy ezt Éva néni sosem jegyeztette be.
A szívem hevesen vert. Hát ezért akar most kirakni minket? Mert fél attól, hogy elveszíti azt az egyetlen dolgot, amihez még ragaszkodik?
Hazamentem és leültem Éva nénivel szemben.
– Tudom az igazat – mondtam halkan. – A ház fele Lacié. Maga sosem volt egyedüli tulajdonos.
Éva néni arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.
– Honnan tudod ezt? – kérdezte remegő hangon.
– Megnéztük a papírokat. És beszéltem ügyvéddel is.
Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.
– Nem akartam rosszat… – suttogta végül Éva néni. – Csak féltem… Féltem attól, hogy elveszítem Lacit is… Mint ahogy elvesztettem az apját.
A könnyei végigfolytak ráncos arcán. Akkor először láttam benne nem az ellenséget, hanem egy megtört asszonyt.
– Nem akarjuk elvenni magától ezt a házat – mondtam halkan. – De mi is itt élünk már évek óta. Zsófi itt nőtt fel… Nem lehet csak úgy kirakni minket.
Laci ekkor lépett be újra a konyhába. Leült mellénk és megfogta anyja kezét.
– Anya… Szeretlek. De Annát is szeretem. És Zsófit is. Ez mindannyiunk otthona lehetne… ha engednéd.
Éva néni sokáig hallgatott. Végül bólintott.
Azóta sem lett minden tökéletes. Vannak viták, vannak nehéz napok. De most már tudom: az igazság néha fájdalmasabb, mint a hazugság – de csak így lehet továbblépni.
Néha azon gondolkodom: vajon hány családban vannak még ilyen titkok? Hányan élnek úgy együtt, hogy közben mindenki fél valamitől vagy valakitől? És vajon mi lenne, ha végre őszintén beszélnénk egymással?