Egy ajándék, ami mindent megváltoztatott – amikor a család túl messzire megy

– Nem hiszem el, anya! – kiáltottam a telefonba, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem remegett, a szívem hevesen vert. – Hogy gondolhatjátok komolyan? Ez az én lakásom!

Az anyám hangja a vonal túlsó végén fáradtan csengett. – Lilla, tudod, hogy mennyire nehéz helyzetben vannak mostanában. Az öcséd elvesztette a munkáját, Eszter meg… hát, tudod, mennyire szeretne már egy saját otthont.

Persze, hogy tudtam. Eszter mindig is többet akart, mint amit az élet adott neki. Amióta az öcsémmel, Gergővel összeházasodtak, minden családi ebéd arról szólt, hogy mennyire kicsi a lakásuk, mennyire nehéz két gyerekkel albérletben élni. De hogy most azt kérik tőlem, adjam oda nekik azt a lakást, amiért évekig dolgoztam? Ez már túl sok volt.

– Anya, én is keményen dolgoztam ezért! – próbáltam visszafogni a hangomat, de éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. – Nem értem, miért nekem kellene mindent feláldoznom.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám sóhajt. – Tudom, kislányom. De Gergő mindig is gyengébb volt nálad. Te erős vagy. Megoldod majd valahogy.

Ez volt az a mondat, ami végleg összetört bennem valamit. Mindig is én voltam az erős. Az, aki tanult, dolgozott, félretett. Gergő pedig… nos, ő mindig is kicsit elveszett volt ebben a világban. De vajon ezért nekem kellene mindent feladnom?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim Eszter körül forogtak. Emlékeztem arra a napra, amikor először bemutatta őt Gergő. Már akkor is éreztem valami furcsa hidegséget benne. Soha nem nézett rám igazán barátságosan. Mindig csak Gergőre figyelt, és arra, hogy mit kaphat tőle – vagy tőlünk.

Másnap reggel Eszter hívott fel.

– Szia Lilla! – szólt bele a telefonba a szokásos édeskés hangján. – Csak gondoltam, beszélhetnénk egy kicsit… Tudod, Gergő nagyon rosszul van mostanában. Sokat aggódik.

– Szia Eszter – válaszoltam hűvösen. – Anyu már mondta, mit szeretnétek.

– Igen… Tudom, hogy ez nagy kérés – sóhajtott fel –, de gondolj bele: két gyerekkel albérletben… Te meg egyedül vagy abban a nagy lakásban.

– Egyedül vagyok? – szinte felnevettem keserűen. – Tudod te egyáltalán, mennyi munka volt ezt elérni? Hány éjszakát dolgoztam végig? Hány lemondásba került?

– Lilla, nem kell így felfogni… Család vagyunk! Segítenünk kell egymást! – próbált érvelni Eszter.

– De meddig? Meddig kell nekem mindent feladnom másokért? – kérdeztem remegő hangon.

Eszter hallgatott egy pillanatig, majd ridegen megszólalt: – Ha nem segítesz nekünk most, soha nem fogjuk elfelejteni.

Letettem a telefont. A kezem remegett. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Aznap este elmentem anyámhoz. Ott volt Gergő is, csendben ült a kanapén. Anyám próbált kedves lenni, teát főzött, de a levegő vibrált a feszültségtől.

– Lilla – kezdte Gergő halkan –, tudom, hogy ez sokat jelent neked. De most tényleg szükségünk van rá.

Ránéztem az öcsémre. Láttam rajta a kétségbeesést, de azt is, hogy nem igazán érti meg az én helyzetemet.

– És mi lesz velem? – kérdeztem halkan. – Ha odaadom nektek a lakást… hol fogok élni? Hogyan kezdjem újra?

Anyám közbeszólt: – Nálunk is lakhatsz egy ideig! Vagy keresel egy kisebb albérletet… Fiatal vagy még!

Felálltam. – Nem hiszem el, hogy ezt várjátok tőlem! Mindig csak adnom kell… Soha senki nem kérdezi meg, én mit szeretnék!

Aznap este sírva mentem haza. Úgy éreztem magam, mint egy áruló – de nem tudtam eldönteni, kit árulok el: őket vagy magamat.

Napokig nem beszéltem senkivel. A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A főnököm megkérdezte: – Minden rendben van otthon?

Csak bólintottam.

Egyik este aztán levelet kaptam Esztertől. Hosszú üzenet volt: leírta benne, mennyire csalódott bennem az egész család. Hogy önző vagyok. Hogy Gergő gyerekei soha nem fogják megérteni ezt a döntést.

Ott ültem a sötét szobában és azon gondolkodtam: tényleg önző vagyok? Tényleg rossz ember vagyok csak azért, mert meg akarom tartani azt, amiért egész életemben dolgoztam?

A következő családi ebéd már egészen más volt. Mindenki kerülte a tekintetemet. Anyám csak annyit mondott: – Remélem egyszer megérted majd…

De én csak ültem ott némán és arra gondoltam: vajon tényleg ennyit érnek a családi kötelékek? Vajon meddig kell áldozatot hoznunk másokért? És ha már mindent odaadtunk… mi marad nekünk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és önmagatok között?