Egész életemet apámnak szenteltem, de a végrendelete összetörte a szívem – Vajon tényleg ennyit értem neki?

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett az ügyvéd irodájában. A szobában csend volt, csak a bátyám, Gábor halk sóhaja törte meg a levegőt. Az asztalon ott feküdt apám végrendelete, fekete-fehér betűkkel, amelyek egy pillanat alatt romba döntötték mindazt, amiben hittem.

Gyerekkorom óta én voltam az, aki apámat ápolta. Anyánk korán meghalt, Gábor pedig már tizennyolc évesen elköltözött Budapestre, hogy karriert csináljon. Én maradtam vidéken, a kis házban, ahol minden sarkon ott volt anyám illata és apám hangja. Minden reggel én főztem a kávét apának, én vittem el az orvoshoz, én hallgattam végig a panaszait és emlékeit. Gábor évente kétszer jött haza: karácsonykor és néha húsvétkor.

Azt hittem, apám is tudja, mennyit jelentett neki a jelenlétem. Hogy érzi, mennyi mindent feladtam érte: a szerelmet, a barátokat, az álmokat. Amikor kiderült, hogy beteg, még a munkahelyemet is otthagytam. „Majd lesz valahogy” – mondogattam magamnak, miközben esténként fáradtan ültem le az ágy szélére.

Most pedig itt ülök az ügyvéd előtt, és hallom: „A házat Gábor örökli.”

– Ez valami tévedés – suttogtam. – Én maradtam mellette…

Gábor rám nézett. A szemében bűntudat villant, de nem szólt semmit. Az ügyvéd csak vállat vont: – Az úr így rendelkezett.

Hazafelé menet a buszon csak bámultam ki az ablakon. Az eső kopogott az üvegen, mintha minden csepp egy-egy elveszett remény lenne. Vajon tényleg ennyit értem apámnak? Hogy lehetett ilyen igazságtalan?

Otthon minden tárgy emlékeket idézett. A régi fotók a falon, anyám kötött terítője az asztalon, apám pipája a polcon. Leültem a kanapéra és zokogni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.

Másnap reggel Gábor beállított hozzám.

– Beszélnünk kell – mondta halkan.

– Mit akarsz még? Elvitted tőlem mindent! – vágtam hozzá dühösen.

– Nem tudtam erről… Azt hittem, apa neked adja a házat. Én nem is akarok itt lakni.

– Akkor miért nem mondtad meg neki? Miért nem álltál ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor leült mellém. – Tudod jól, hogy apa mindig azt akarta, hogy én vigyem tovább a családi nevet… Hogy legyen valaki Budapesten is… De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire megbánt téged.

– Nekem ez volt az otthonom! – kiáltottam. – Itt éltem le az életemet! És most mi lesz velem?

Gábor hallgatott. Aztán halkan megszólalt: – Eladhatjuk a házat és megfelezzük… Vagy maradhatsz itt bérlőként…

– Bérlőként? A saját otthonomban? – nevettem fel keserűen.

Napokig nem tudtam aludni. Mindenki azt mondta: „Majd lesz valahogy.” De hogyan? Az egész falu tudta, hogy én gondoztam apát. A boltban Marika néni megszorította a kezem: „Nem ezt érdemelted volna, drágám.” De ez nem segített.

Egy este elővettem apám régi naplóját. Az utolsó bejegyzésben ezt írta: „Remélem, Gábor egyszer hazatalál.” Egy szó sem esett rólam. Mintha láthatatlan lettem volna egész életemben.

Aztán rájöttem: talán tényleg láthatatlan voltam. Mindig másokért éltem, mindig mások igényeit helyeztem magam elé. És most itt vagyok negyvenévesen, egyedül egy házban, ami már nem is az enyém.

Az utolsó reményem az volt, hogy Gábor meggondolja magát. De ő csak annyit mondott: „Én sem kértem ezt az egészet.” Végül beletörődtem: el kell költöznöm.

Az utolsó napon végigjártam a szobákat. Megsimogattam anyám terítőjét, elbúcsúztam apám pipájától. A kertben virágot ültettem – egy szál fehér rózsát anyám emlékére.

Most egy kis albérletben lakom a város szélén. Néha még álmodom arról a házról. Néha még hallom apám hangját.

De egy kérdés mindig ott motoszkál bennem: Vajon tényleg ennyit ér egy életnyi áldozat? Vagy csak én hittem azt végig, hogy számítok valakinek?